https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Nagy Gáspár: Kiszálló önkéntes

    „A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.”
    (Danilo Kiš)

    Lám ma is
    kiolvasom szegényes harangszavát
    a Délnek:
    mert süket lettem a sok fecsegéstől,
    elszenvedtem számtalan merényletet
    viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek –
    éppen ez jogosít fel arra,
    hogy ne szóljak vissza semmiért,
    tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes,
    de jósolhatom: alkalmasint majd mások szólnak
    helyettemhelyettemhelyettem
    rátok,
    elrejthetetlen,
    bár ideig-óráig még rejthető
    bűnökre rábökve mutatóujjal;
    másokra pazarolhatjátok tehetetlen düheitek,
    ha még maradt egy szikrányi önérzet,
    vagy egy besúgó arctalan-arc, aki
    helyettetek is éber, mert helyetekre pályázik,
    tehát sietős a dolga, mint kinek has- és szómenése
    van…
    én már ráérős vagyok:
    a madarak alacsony röptéből kiolvasom a délutánt,
    s a csilláros égből a ránkszakadó vallatást.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Világolunk egy őszi kertben

    „…egyedül maradok itt,
    figyelem ahogy a pirkadat
    s puskacső összekacsint.”
    (Nagy László)

    Almák és álmok fehérsége
    ikerként világolnak
    egy őszi kertben
    mert a lámpákat leoltották
    világolunk egy őszi kertben
    most csak a természet
    szelíd menetrendje lehet
    selejtes s nem az ember
    ki ott helyén
    az éjszakai őszi kertben
    figyel fülel vigyáz
    a házra csillagokra
    vigyáz minden zajokra neszekre
    kertet röptető szelekre
    almák és álmok fehérsége
    velünk van pirkadatig
    mikor az őrzőt cserélik vagy elvezetik
    s a dörrenés a tompa puffanás
    akár az almák megrázott fákról
    akár az álmok a legtávolibb
    tartományból hullanak ide
    ide a földre
    hallod Te is
    barátom?
    és minden érthető lesz
    egyszerre világol
    (reggelbe ér e súlyos gravitáció)
    ahogy nézed a képet
    tűrhetően éles és világos

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    🌙🍂

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    ✨

  • Zelk Zoltán: Eltűnt parton

    Itt volt a Balaton. Túlnan
    Badacsony derengett.
    Kék és zöld és fény és pára.
    Kereslek, kereslek.

    Égbolt is volt, fák is voltak,
    vihar is sistergett,
    felhők, lombok kavarogtak.
    Kereslek, kereslek.

    A vonatfütty szerpentinje
    ágakon tekergett,
    füstben úszó kertek, házak.
    Kereslek, kereslek.

    Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
    trombiták pereltek:
    „Jaj, az ősz!”
    „Nem! örök nyár van!”
    Kereslek, kereslek.

    Mi se hittünk a madárnak,
    ősi őszi jelnek –
    sivatagban, égő porban
    kereslek, kereslek!

    Add a kezed, kis halottam,
    eltűnt parton állunk,
    légy türelmes, eljön értünk
    igazabb halálunk.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

    Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
    Rigó… Gyermekkor… és Avar…
    mint talp alatt kavicsok, sírnak
    rossz rímei! S hány képzavar!

    Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
    börtönben is verset habar,
    ott is papírt, ceruzát pusztít,
    bár pulzusa százat hadar,

    s forognak szívében oly kések,
    hogy fejbúbtól talpig nyilall –
    de rögeszméje a költészet:
    vajon kigyógyul-é, ha majd

    földübörög ama utolsó,
    éveit árverező dobszó:
    koporsóján a hant, a hant?

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Aranyinda

    Énekeltünk, kóstolgatva
    valamennyi szót,
    és úgy, hogy az égő borral
    torkunkon lefolyt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Úgy daloltuk, minden cseppje
    a szívünkre folyt,
    hogyha szólt, hát a szívünkre
    cseppent, csak ott szólt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Ezt fújtuk csak, hogyha mást is,
    ha más nóta szólt,
    abban is csak, mint csalitban,
    hogyha madár szólt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Szekér az idő sarában,
    zörgött, zakatolt:
    alkonyatból éjszakába,
    hajnalba hajolt –
    tiszta az ég, csupa csillag,
    mégsincs rajta Hold!

    Reggel aztán ki látta meg?
    Talán Irén szólt,
    ujjával az égre karcolt:
    ott röpül a Hold! –
    Megismertem: az én szívem,
    az én szívem volt!

    Ringott a táj, és fölötte,
    mint sirály, a Hold.
    Azért égett oly pirossal,
    mert a szívem volt:
    s a szerelem, a szerelem
    körülfogta volt…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: A költő Arany szavával vigasztalódik

    Ily tudomány elnémított,
    ily tudományra nincs szavam,
    de száz esztendő száz falán
    keresztül is szól még Arany,

    kiről egyszer megmondatott,
    – mivel ő is megméretett –
    akkor jók versei, ha ki-
    várja a végső ihletet…

    S az „ihletváró” drága agg
    akkor neked is felele,
    mert így szólt – ezt tudod talán –
    hogy: Várja? Várja a fene!

    Forrás: DIA – PIM