https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Csorba Győző: Március

    Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
    Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
      Hosszú volt, hosszú volt a tél,
      azért csak vége lett,
      és tavasz lett, habár
    nem látni még sehol virágot, levelet.

    Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
    a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
      mert csönd van itt, csönd s jó magány,
      békén fürkészhetek
      a földi dolgokon,
    magamba s messzire egyformán nézhetek.

    A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
    vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
      Hallgatni s látni érdemes:
      a szép törvényeket,
      magam és nem-magam,
    a vonzódásokat s idegenségeket.

    A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
    de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
      S most újra élet ütközik,
      most élet ütközött
      a fosztott tájakon,
    új élet ütközött életeim között.

    Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
    nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
      a fényeket, az árnyakat,
      az el nem mondhatót,
      a lényeg lényegét,
    a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

    Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
    kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
      feltámadás köröskörül,
      viharzó győzelem,
      tenger piros tető,
    játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

    Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
    elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
      a fogyhatatlan föld alól
      kitört makacs füvek,
      melyek most a kopár
    határt zengő színű mézzel díszítitek!

    Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
    Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
      a halál vendégeskedett,
      ajtóm és ablakom
      kitárom: a halál
    helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: A férfi visszatér

    Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még
    vissza tudok fürkészni a nyirkos
    föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem
    ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi
    napjától érlelve. – De hát itt,
    itt már szinte alig valamicske maradt a
    régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és
    hol van a fürge baromfihad is, mely
    szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott
    résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma
    zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.
    Merre, hová ballagtak az ökrök?
    Lábnyomuk is fölverte a gaz.

    Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi
    két ablak s a szobácska döngölt
    földje s az utca is és a harangláb,
    s kint a Dunán is a fecskék
    éppúgy játszanak. – Ám a
    kérdések hangját elvitte a szél.
    Választ adni aligha tudok, s ami annak
    készül, nem válasz lesz már, nem előző
    szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti
    az se, kinek szól. –

    Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet
    lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek
    áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –
    Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,
    és ami romjaiban kísér még,
    életem étkéül használnom,
    és nem idétlen árnyak föltámasztására
    tékozlani vérem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A csodák föntjén

    „…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről
    egy nagy csillag… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az
    ötödik angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az
    égről, melynek adaték a mélységes kútnak kulcsa… Annak okáért
    az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg
    azt és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük…”

    (János jelenései, 9., 10.)

    Csillag-zuhító angyal-trombiták
    piros hangjára addig-addig lestem,
    míg megérkeztek a káprázatok
    s csodáit küldi, pirítva a testem,
    a nyolcadik angyal: a Láz.

    Minden rendestől eltéptem magam,
    szemem prédáit mind összezilálom,
    életem száz mással elegyítem,
    csapdoshasson vitézül föl az álom
    s száz színű álom-rettenet.

    Csodálatos, képes rettenetek
    szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
    ülnek bennem víziók és valók
    szerelmesen, fájón összetapadván,
    hogy minden: ugyanegy legyen.

    Így, az üröm és halál-vágy után,
    teljességessé, fantomossá válok,
    reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
    s leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
    már minden mindent vállalok.

    A Láz és én vagyunk ma a világ,
    nem sietek, mert már el úgyse kések,
    csillag-zuhító angyal-trombiták,
    száz élettel fölérő jelenések
    visznek csodák föntjére föl.

    1914. május

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idegen szerető

    Te, ki vagy?
    Nehéz selyem vagy és egy ember.
    Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
    Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz, mi marad itt utánad?
    Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

    Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
    hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
    mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm.
    Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

    Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
    megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
    a föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
    a szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
    az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
    társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
    ömléssel, tisztán s egyenletesen?

    Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
    Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat,
    tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
    Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
    idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fésűs Éva: Csak ennyi

    Amit ma megtehetsz, kevés,
    mégse halaszd el holnapig;
    részekből teljesül az egész,
    nagy szívvel tedd meg a kicsit.

    Amit ma eltehetsz se sok,
    – nincsenek garasos csodák, –
    de valaki örülni fog
    még ennek is, hát add tovább.

    Ezer szóból csak egy igaz,
    és sok beszéd elrejtheti,
    ha rábukkannál, melyik az,
    ne tétovázz kiejteni.

    Naponta egy lépést tehetsz,
    hogy messzi célodat elérd,
    de ne csüggedj, Akit szeretsz,
    ugyanígy elindul feléd.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Majd emlékezni jó lesz

    Rimánkodik az éghez sok bolond,
    hogy bújjanak beléjük hars erények.
    De ők alattomosak és szerények,
    suttyomban élnek, harangjuk kolomp.

    Én ilyen gyermek nem vagyok.
    Fogamban szaporodik az idegen anyag,
    mint a halál is szívemben.
    Hanyagtársadalmunkra szabatos szavam van.

    Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
    a kín teszi, hogy lett belőle börtön,
    melyben időm oly egykedvűen töltöm,
    mint fáradt utas pihen féluton.

    De majd fölállok s zúgom nemsokára –
    adjátok meg a munka örömét,
    adjatok kedvet, nékem nem elég
    a munkabér, a munkaerő ára!

    Közeledik az én időm. Ha már
    ennyi a kín, világot vált valóra –
    én nem csalódom – minden szervem óra,
    mely csillagokhoz igazítva jár.

    Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
    s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
    majd játszunk békés állatok gyanánt
    és emlékezni s meghalni is jó lesz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona József: Bánk bán – Bánk monológja

    De hát Melinda! Ó! Hát a haza!

    Itten Melindám, ottan a hazám –
    a pártütés kiáltoz, a szerelmem
    tartóztat. – Énrám bíz a szunnyadó
    gondatlan – énreám tevé le a
    szegény paraszt elfáradt csontjait:
    nem vélik ők a zendülést, mivel
    Bánk a király személye – esküszöm,
    meg is fogok felelni ennek, és
    habár tulajdon síromon fog is
    a békességetek virágzani. –

    Szedd rendbe, lélek, magadat, és szakaszd
    szét mindazon tündéri láncokat,
    melyekkel a királyi székhez és
    a hitvesedhez, gyermekidhez oly
    igen keményen meg valál kötözve!

    Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, amidőn
    az Alkotó szavára a
    reszketve engedő chaos magából
    kibocsájta. –

    Két fátyolt szakasztok el:
    hazámról és becsületemről.

    A bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
    ha ölettetésem ezekért lészen! –

    Egy mennykőcsapás ugyan letépheti
    rólam halandóságom köntösét: de
    jó híremet ki nem törölheti.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Katona József: Bánk bán

  • Katona József: Bánk bán – Tiborc panasza

    TIBORC

    Ő cifra és márványos házakat
    építtet; és mi – csaknem megfagyunk
    kunyhónk sövényfalai közt.

    BÁNK

    Átkozott!

    TIBORC

    Ő csordaszámra tartja gyülevész
    szolgáit! Éppenséggel mintha minden
    hajszála egy őrzőt kívánna; sok
    meránit, olykor azt hinné az ember,
    hogy tán akasztani viszik, úgy körül
    van véve a léhűtőktől, s mi egy
    rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.

    Ő táncmulatságokat ád szüntelen,
    úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy
    keresztelője volna: és nekünk
    szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az
    utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy
    a tartozás mindjárt eszünkbe jut.

    A jó merániak legszebb lovon
    ficánkolódnak – tegnap egy kesej,
    ma szürke, holnap egy fakó: – nekünk
    feleség- és porontyainkat kell befogni,
    ha veszni éhen nem kívánkozunk.

    Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
    úgy, mintha mindenik tagocska bennük
    egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
    kéményeinkről elpusztulnak a
    gólyák, mivel magunk emésztjük el
    a hulladékot is.

    Szép földeinkből
    vadászni berkeket csinálnak, ahová
    nekünk belépni nem szabad. S ha egy
    beteg feleség vagy egy szegény
    himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
    egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek;
    és aki száz meg százezert rabol,
    bírája lészen annak, akit a
    szükség garast rabolni kényszerített.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Katona József: Bánk bán

  • Csorba Győző: Aki sok szépet

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma, –
    tudom: fáj, hogy neked jutott
    szavaim maradéka.

    Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
    nyirok s penész ölelget;
    nem csillagokat üldözök, –
    kis emberi türelmet.

    A gyengéimmel sétálok előtted,
    már-már magam kínozva, –
    ha rám gondolsz, a jó helyett
    gondolj inkább a rosszra.

    Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
    – embertől más se telhet, –
    önnön szívemre készítem
    e gyógyító szerelmet. –

    Aki sok szépet mondott el hiába,
    szűkszavú lesz vagy néma,
    de minden szépnél szebb lehet
    szavai omladéka.

    Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
    ahogy a víz a gödröt,
    a napnyugtát az aratók,
    az istállót az ökrök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz

    A kézfogásunkban benne volt
    a rátalálás minden öröme,
    és a búcsú minden fájdalma.

    Te tudtad,
    a pillanatot megállítani nem lehet,
    és minden találkozásban benne van a búcsúzás.

    Akkor én ott elfelejtettem,
    hogyan kell elengedni,
    hogyan kell búcsút venni tőled.

    Azóta is fogom a kezed,
    hiába próbálkozom,
    hogy megszabadítsalak magamtól,
    ettől a „nem vagyok,
    és mégse szabadulsz tőlem”-től.

    Nekem az a pillanat örök maradt,
    amiben nincs benne a búcsú,
    csak a találkozás.
    Csak a találkozás reménysége.

    Látod most már,
    ugye látod,
    ha menni akarsz,
    rám nem számíthatsz,
    neked kell kiszakítani magad.

    Ha neked sem sikerül,
    akkor ez egy örök egymásba kapaszkodás,
    nem bízhatunk másban,
    csak hogy a sors,
    a sorsunk
    egyszer kegyes lesz hozzánk.

    Forrás: Lélektől lélekig