Kategória: Szerzők

  • Idézet

    „Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez.

    Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt.

    Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség.

    Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesen pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza.

    Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza.”

    Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy a műveltséghez sok bátorság kell

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Ének

    Most – gyöngén ködös októberi reggel –
    elmegyek én is az emberekkel.

    Most úgy jönnek az emberek elém,
    mintha hallgatnák valami mesém.

    Most – ha jőne – egy szomorú ember,
    cserélném életét az életemmel.

    Most úgy adnék a fázónak tüzet,
    mintha én is kaptam volna tüzet.

    Most úgy nézek egy idegen arcot,
    mintha sose harcoltam volna harcot.

    Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,
    egy percre nálam van a szeretet.

    Most kérjetek, amit akartok tőlem,
    most minden jóság gerezdben előttem,

    *

    (Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!…
    …miért feleled rosszkedvűen: nem kell!…)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Semper idem

    Már rámtalált megint, amit kerestem
    és kielégült messzeségbe
    sodródott a tegnapi énem,
    a gazdagságom, szegénységem
    furcsa káosza:
    játékos kéz ossza
    számomra a lapot,
    most, lám, boldog vagyok:
    ez oly hirtelen s édes ájulás,
    e szédülésben eltompul a tegnap
    friss lüktetése,
    a vágyó tegnapé,
    a dolgos tegnapé,
    a ma után törtető tegnapé, –
    s a ma nem több, mint lomha kanapé,
    melyen lustán s kéjesen elterülök
    s nem dolgozok,
    nem is örülök
    és szunyókálva s nagyon üresen,
    álmos szemmel
    a holnapot lesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: A mintázó

    Mire faragtad ezt a nagy sziklát,
    Uram? Gondoltál-e mellé valamit,
    e cikkcakkos formának van-e titkát
    rejtő oka, mit földi szem alig lát:
    akartál-e velünk, Uram, valamit?

    Mire faragtad Uram e kis embert
    s e nagy sziklát ide a tó fölé:
    miért mozgatod meg esténkint a tengert,
    mért szólaltatod, ki hallgatni sem mert
    téged? Mért hoztál el a tó fölé?

    Magyarázd el, mintázó, titkodat,
    mért faragtad a fűszálakat hegyesre,
    mire vagyunk csak úgy a létbe vetve,
    kerek és görbe formákba jegyezve,
    változva, kopva, megújulva egyre
    sziklák, emberek, varnyúk és lovak?

    (Sils Maria, 1920.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Éppen így változtatnunk kell napjaink életütemét is. Nem erőszakosan. Nem hebehurgyán. De tudatosan, ösztönösen, mikor úgy érezzük, megtorpantunk egyfajta életmódban.

    Aki eddig makacson hajnalban kelt, intézze úgy az alvás és felkelés életütemét, hogy egy időn át délelőtt ébred. Aki korán feküdt, s úgy érzi, élete zsákutcába jutott, feküdjön éjfél után. Aki eddig délelőtt végezte fontosabb munkáját, ha csak teheti, iparkodjék átváltani munkája ritmusát a délutáni időszakra. Aki estére elfárad, pihenjen napközben és dolgozzék éjszaka. Aki ebéd után szundított, aludjon most egy félórát ebéd előtt.

    Csak nem megmerevedni az élethelyzetekben, csak nem papucsot húzni és szakállt ereszteni, s mindig ügyelni, hogy a világ teremtő erői állandó készenlétben és várakozásban találjanak! Nem kell sok ehhez. Hallás, szív, figyelem, ösztön és értelem gondos összjátékának művészete ez. S az élet egyik titka.”

    Márai Sándor: Füves könyv – Az ütemről és a változásról

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az ősök útján

    Tégy bármit: végül magad maradsz,
    elhúzódnak mellőled a barátok,
    magadra hagynak ellenségeid,
    mégis az arcok fojtogató közelsége,
    a hajszolt testek melege-bűze,
    az együtt-rohanás fájó gyönyörűsége,
    valami felé, amiért látszólag érdemes,
    aztán végül csak ez: az együtt-maradás,
    az egymás keresése a sötétben,
    tapogatódzó kezek és lábak,
    a földbe süppedő, szakállas fejek,
    puha asszonyi gömbök és üregek,
    egymásra találnak újra és újra,
    s mégiscsak magad maradsz, együtt
    a többiekkel, együtt külön-külön,
    sodródva és hevülve a poshadt
    emésztőgödörben mindhiába,
    körbe forogva az utakon, tanácstalanul,
    reménykedve és zihálva, egyedül,
    mégis együtt velük, botladozva
    együtt a többiekkel, a mocskos koldusokkal,
    kurvákkal, részegekkel, a nyavalyatörős
    gonosz öregekkel, együtt a hajszolt csapattal,
    a halálraítélt menettel, vonszolod magad előre
    kitartó türelemmel, az ősök kitaposta úton,
    szégyenkezve s önmagad végképp megutálva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Állapot-rajz

    Rárakódik az esőre a sár
    Mindenki megkapja amire vár
    Hol így hol úgy fut a perc fut a nap
    az idő kergült eb: önfarkába harap

    Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar
    Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal
    Szemem nem dirigál többé csak konstatál
    ami történik benne rétegeződve áll
    Innét azután leereszkedik
    a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig
    s látna csodát aki rátekintene
    akinek még érzékeny ilyenre a szeme

    Befagyott öbölben zátonyra futott
    félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott
    jegeces kanalat bögrét vázát még talán
    virágokat is egy kidőlt váza falán

    és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket
    ravatalokat satöbbit egyszóval: életet –
    Bennem mélyen ahogyan egyszer én
    makacsul-szerző-rabló korom idején
    Azóta soha úgy… Elaludt a hevem
    nem én teszek a dolgok történnek csak velem
    fejemen belül a töviskorona
    befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

    Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
    mindenség tündöklő titkaira,
    arra, ami adat és gondolat
    s ami csak villózik e név alatt,
    a képre kint, a tükörképre bent,
    s amit a tükör önmaga teremt.
    A valóság üres kereteit
    építgettem, mint méh a sejtjeit,
    s vártam, amit majd a tapasztalat
    gyűjt bele, a mézet, az igazat.
    És gyúltak bennem álmok és csaták,
    hitek próbái, pörök, kritikák,
    szedtem magamban, okkal, oktalan,
    ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
    száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
    s csak én maradtam igazi hazám,
    én, a néző… Azt adja a világ,
    amit belelát a kíváncsiság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szivárvány

    Némethy Titinek

    I.

    A párában, a vízesés felett,
    halványan, mint egy álom,
    és testetlenül, mint egy lehelet:
    az örökifjú szivárvány lebeg.

    Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
    a kő mállik, az erdők sírba térnek,
    új medret tör a patak magának,
    s a régit testálja a feledésnek.
    Megőszül a világ.

    De a szivárvány mindíg egy marad
    s színei meg nem fakuló csodák.
    Örökifjan és egyformán lebeg,
    halványan, mint egy álom
    és testetlenül, mint egy lehelet.

    Mint a művészet az élet felett.

    II.

    Minden lélekben van egy kis szivárvány,
    kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
    hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
    ennek a hídnak hídpillére nincsen,
    ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
    Az Isten, aki a szívekbe lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Nehéz április

    Rágják a szavak szám, felhős a világ,
    köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.
    Beszélni szeretnék, kimondani, ó,
    oldódjon a fojtó oldódnivaló.

    Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,
    túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.
    Elmennek a felhők, kék mindig az ég.
    Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.

    Búsongani, zúgni, nevetni nagyot
    én csak, ha okom van, bírok s akarok.
    Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –
    belőlem az ének csordul maga is.

    Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.
    Országos eső hull, csattog konokul.
    Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,
    kimondani ezt s most ha nem sikerül.

    Forrás: Lélektől lélekig