egykor vétkeimet
takargattam őket akár valami kincset
többet értek nékem mint a feloldozás
hozzám tartoztak akár csuporhoz a máz
úgy fájt volna a lelkem nélkülük
mint zenésznek a hangtalan hegedűk
száraz némasága
van az úgy
hogy téved az ember
csak bevallani
ne lenne olyan
nehéz
feldobtam egy almát
hogy lássam
leesik-e
leesett
Forrás: Lélektől lélekig
Istenem!
Ha erre jársz
mifelénk,
ne felejts el
betérni hozzánk!
Mindig
van itthon,
amivel megkínálhatunk;
friss a kenyér,
hideg a bor,
és
a hitünk is
romlatlan még.
Ha már ettél,
s ha esetleg
fáradt lennél,
ledőlhetsz a nagyobbik
heverőn;
kellemes huzatot
csinál a konyhában
a régi kémény,
ha rányitjuk a szobaablakot.
Addig
mi halkan leszünk.
Este kiülhetünk
a tornácra;
rengeteg
mesélnivalónk van
Neked.
De ha akarod,
csak
együtt hallgatnánk
Veled,
ahogy érik
a dió a fán.
Istenem!
Ha erre jársz
mifelénk,
ne felejts el
betérni hozzánk!
Nem kell szólnod,
mielőtt jössz.
A kapun
a jobb oldali
csengő a miénk.
Forrás: Lélektől lélekig
Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen áramló delejben.
Annál, mi van, a semmi ősibb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.
Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.
Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltűnni és feküdni holtan.
Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.
Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szívednek és szívemnek
Caesar, Napoleon korában?
Forrás: Lélektől lélekig
Zengett,
kicsattanó jókedvünktől
zengett a Kékes.
A ropogó tábortűz
odacsalogatott egy lányosztályt is.
Körülültük hát a tüzet,
s ahogy „Lobogott a rőzseláng mellettünk”,
rázendített valaki,
mi meg fújtuk vele,
harsogtuk:
„A krokodílus a Gangesz partján…”
Éjfél felé
már mindenki párjára lelt.
Én is kigomboltam a blúzát,
és megcsókoltam egy miskolci lány
meleg, megadó mellét.
Föltört belőlünk mélyről,
nagyon mélyről,
szívünk zegzugaiból az ének:
„De szeretnék hajnalcsillag lenni!”
Forrás: Lélektől lélekig
Cigarettám,
utolsó szál cigarettám,
piros parazsadra esküszöm,
nálam jobban nem imádott senki,
száz szeretőm sem kapott annyi
csókot,
amennyit te tőlem, bűzrudacskám!
Egyetlenem,
te drága köhögtetőm, te,
nézd riadt arcomat! Szívem üzent:
szűk alagútjain sunyít egy vérrög.
Alkalomra vár csak, alkalomra.
Ég veled hát,
nikotinok nikotinja, ég veled!
Jobb lábam immár a fájdalomé.
Bizony:
sántítva sántítok sétáimon.
Forrás: Lélektől lélekig
Benyó Judit költő, író, drámaíró és műfordító 1945. április 25-én született a németországi Rotthalmünsterben. Gyermekéveinek egy részét családjával Zalaszentgróton töltötte, majd 1957-ben Budapestre költöztek. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–orosz szakon szerzett diplomát.
Első versei 1966-tól jelentek meg az Egyetemi Lapokban. Egyetemi évei alatt Török Endre irodalomtörténész biztatta költői pályára. Tanulmányai befejezése után idegenvezetőként, valamint orosz és német nyelvű tolmácsként dolgozott, miközben számára mindvégig a költészet maradt a legfontosabb.
1973-ban költözött Óbudára szüleivel és festő-grafikus húgával, Benyó Ildikóval. A két testvért szoros emberi és alkotói kapcsolat fűzte össze: Judit kiállításokat szervezett Ildikónak, és írásaiban is foglalkozott művészetével.
Benyó Judit a magányos alkotói utat választotta, nem csatlakozott irodalmi csoportokhoz. 2004-től a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának tagja. Költészete mellett kisregényeket, egyfelvonásos lírai drámákat és műfordításokat is készített.
Művei közé tartozik a Lóránd című kisregény, Az őssejt című egyfelvonásos, az Oldódj fel!, valamint az interneten megjelent A szerelem zarándokai című verseskötet. Lírai színművei az Olympus Mons I–II. című gyűjteményben olvashatók.
Költészetében hangsúlyosan jelenik meg a szerelem, a testi és lelki vágyakozás, a természet, az emlékezés és az emberi kapcsolatok világa.
Forrás: Magyar Nemzeti Névtér; Óbudai Anziksz; Széphalom Könyvműhely
Szervátiusz Tiborhoz
Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tartja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…
Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…
Benne laknak a keresztek és az álmok és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzáérne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…
A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… Nyílik a csöndes ölelésre vulkános, forró méhe…
Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?
Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…
Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…
Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…
Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… Valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… Valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…
Forrás: Lélektől lélekig
Vágyakozom az adakozásra,
a jóságra és az örökkévalóságra –
a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
Vágyakozom a virágágyak virító színére,
az esőre, melyet a szél loccsant rám,
a micisapkás zsokéra, ki elmondja, hogyan él,
hogy mindig elkölti, amije van.
Vágyakozom a vágtató „Hold-Szekérre”,
a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
A körbe keringő, sugaras nappalokra,
melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
mikor az ember csendes és engedelmes.
Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
a mérges, hegyi fák társaságára,
a babrálgató, a meleg hasú szél közelségére,
a vigasztaló és a haragos szélre!
Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
ahol pókok tanyáznak,
a táltos ló emberre tekintő szemére!
Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!
Forrás: Lélektől lélekig
Mindenem fáj, a vénség rágja testem,
hideget érzek, s szinte vak vagyok,
bőröm lötyög, akár az üres tömlő,
s kóválygó fejjel lassan baktatok.
Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni,
mikor már minden szerszám elkopott,
ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz
ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.
Éjjel nem alszom, egyre forgolódok,
semerre sem találom nyughelyem,
süket füleim zúgnak, sustorognak,
s a régi dolgok játszanak velem.
E fonnyadt test valaha hófehér volt,
s mellem, akár a birsalma: kemény,
ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék,
öreg csontom sajog csak a fekhelyén.
Szájam fogatlan, száraz és besüppedt,
akár egy rég beomlott sírhalom.
Valamikor két gyöngysorral kacagtam,
és hangom csengett, mint a cimbalom.
Szerelmes voltam, engem is szerettek,
asszony lettem s lesírt a sok gyerek,
Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz,
elfáradtam, és már csak szenvedek.
Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét
nem pattant többé, és csak tűzre jó,
úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt
a bőséges, meleg életfolyó.
Gyümölcs nem érik már a holt faágon,
zörög, csörög, ha fú a téli szél,
akárha régi csontváz éji órán
kísértetes, halotti táncra kél.
Így látom, ha óvatlan pillanatban
tükörbe nézek és rádermedek
a szörnyű képre, mit arcomra írtak
csúfondáros, gonosz szellemkezek.
Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam,
mintha álarcot nyomtak volna rám,
ó, Istenem, sírjából ha kilépne,
nem ismerne meg édesanyám.
Jobb lenne már nékem is elpihenni,
aki öreg, csak nyűgnek ténfereg,
leffedt csoroszlya-vénségem utálják
a mostani cicomás némberek.
Talán a sorsot érzik, hogyha látnak,
bizony, mert minden dögrovásra jut,
de Istenem, előtted nincs különbség:
tárd föl nekem a mennyei kaput.
Forrás: Lélektől lélekig
Alkonyodik,
füst és őszirózsa-illat kering a kertben,
az utcán szédülnek a lombkoronák –
két szememben orkán süvít végig,
csókförgeteg!
Emlékeink sokáig dörömbölnek,
játszanak velem,
nevetnek, sírnak, vigasztalnak!
Belém karmoltak a vágy tigriskarmai,
gyere, itt a szerelmes idő,
gyere szeretni!
Forrás: Lélektől lélekig
