Kategória: Szerzők

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A visszanézésről

    És ne engedd, hogy visszanézzek.
    Csak azt, csak azt ne engedd,
    Hogy visszanézzek.

    Az én parázsló pártos két szememnek
    Én törvényt tettem.
    És két kőtáblát, hideget,
    Kemény kezembe vettem.
    És szóltam: A hegyek megett
    Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
    S én nézni akarom a hegyeket,
    És énekelni akarok
    Harsanó hegyi éneket,
    És magamnak örök dallá idézni,
    Hogy én legyek a Te dalod.
    És nem akarok visszanézni.

    Te láttál, mikor lemerültem
    A zúgó vízbe, ama szent habokba,
    S a tüzes vízben elmerülten
    Te láttál ott dalolva és zokogva.
    És hétszer csaptak rajtam át
    A szentséges habok
    És hétszer mostak végig-végig,
    S Te tudod, hogy rólam minden levált,
    Hogy most már énekes vagyok,
    Hogy most már mind a dalok a tiéid.

    Én így születtem: vízben s tűzben.
    S most már itt voltam az innenső parton.
    Odaát éppen sírt az álmos alkony,
    De itt a hajnal fénye égett.
    És én kemény mellemre tűztem
    A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
    És elindultam a hajnali tűzben.

    És Te tudod, hogy megláttam az útat:
    Azóta járom.
    Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
    Csak egy vesszőm maradt,
    Keményen és kopáron,
    És most esengve várom, egyre várom,
    Hogy vesszőmön virág fakad.

    És eleitől fogva tudtam,
    Hogy visszanézni nem szabad.

    Pedig látod, a két kőtábla
    Már olyan sokszor megrepedt.
    Mert tétován sokszor megállva
    Elernyedtek e bús kezek,
    S lecsúszva föld fakó porába
    A két szent tábla könnyezett.
    És olyan sokszor zúg a szélben
    Valami fáradt félelem.

    Azért ne engedj visszanéznem,
    És lásd, azért maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Kemény parancsolat

    Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
    Mint fényben és illatban megillanó madárka.
    Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
    S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.

    Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
    Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
    Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
    Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.

    Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
    Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
    Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
    És verje újra ujjad a királyok dalát.

    Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
    Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
    És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
    S inaid vígan ropják az áldozati táncot.

    Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
    Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
    De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
    Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!

    Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
    Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
    Virágszemeivel szemed közé vakít.
    Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.

    E lánccal vonna még az elhagyott világ:
    A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
    A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
    S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;

    A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
    Amik elől lezártad a pilláid korán,
    És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
    Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.

    De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
    És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
    És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
    Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.

    Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
    A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
    És illanjon az illat: virág légy, akarom,
    De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.

    Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
    És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
    Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
    Mert királynak születtél s királyok mesterének.

    Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
    Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
    Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
    És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.

    És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
    És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
    Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
    “A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Bolyongok

    Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
    És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
    És csak reám várnak.

    Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
    Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
    Fénylő csillagokra.

    Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
    Ott fognak igazán engemet szeretni,
    Igazán szeretni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Boldog

    Boldog a levegő, e híg kő,
    mikor elvegyül
    az élő ember-lehelettel,

    boldog a csönd,
    ha meghalhat az emberi daltól,

    boldog, boldog a víz sodra,
    amint az emberi szívdobogás
    elevensége telíti,

    és boldog a szín, évszakonként
    változva az emberi arcon,

    ó, boldog a sok dajkáló elem,
    csak ember kivánna
    önmagának örülni
    és boldogtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: A bolondok házából

    A végtelenséget belátom;
    Kezdet seholsincs énmegettem.
    Átestem miljó változáson;
    De nem tudom, mikor születtem.
    Ezer halálom volt immár nekem
    S születésimnek száma végtelen.
    Voltam az első vércsepp egykor,
    Amely Kainra csepegett,
    S a rózsaszál, mely a habasszony
    Vércseppiből keletkezett.
    S mikor kő voltam, hideg, érzéketlen,
    Nyugalmat én akkor se leltem;
    Mert Jákob rajtam álmodá,
    Hogy angyallal harcolt soká!…
    Volt egyszer egy mihaszna, vak s beteg;
    Mondott egy hosszú, büszke éneket
    Hős Ilionról, harcokról… szegény!
    A koldusbotja voltam én.
    Sok szeretője volt Aszpáziának:
    Én voltam a szíve neki.
    Egy bölccsel egykor engem itatának.
    Hjah! bölcset gyilkol, aki teheti.
    Abdérában csupa bolond lakott;
    Engem, a békát, egy se bánthatott.
    S voltam a Kleopatra buja szája;
    Antóniuszt csókoltam eleget;
    S hogy elrohadt a föld legszebb rimája,
    Belőlem kígyó mérge lett.
    Az asszonyok is mérgesek;
    Marnak, kínoznak, rontják véredet.
    Jézusnak egykor Golgothán,
    Mint szivacsot nyujtott a vad pogány.
    Sóhajtozám Ahazvér ajkain:
    Meg nem halhatni óriási kín!
    Lángoltam és eretneket
    Nyaldosnom óh, be jól esett!
    S midőn szél ingatott a fán
    S voltam borízű alma, tán
    Megettek?… óh, dehogy!… fura!
    Tellnek valék a centruma.
    Pestis voltam s megöltem legelébb
    Egy olasz amoroso kedvesét.
    Tövis koromba’ volt egy kis kalandom
    Burgundi Máriával, s mért tagadnom,
    Jó tréfaság volt s mondhatom,
    Gyönyör volt a szemérmes asszonyt
    Halálra kínzanom.
    Nem is levék aztán pocsékra tinta;
    Mert egy sűrűvérű komédiás
    (Rosszgyomrúak mondják, derék írás)
    Hamlet históriáját vélem írta.
    Később, emlékszem, Don Quijote
    Agyában volt a székhelyem,
    S a jó lovag legott
    Sovány s bolond lett szörnyűségesen.
    S mert nincsen kötve semmi helyhe’,
    Lettem Maratnak nyelve,
    Aztán meg’ édes torkú csalogány;
    Megédesült dalomtul a magány.
    Voltam pompás kamélja; kéjjel
    Örömlány keblén hervadék el.
    Sőt már golyót is öntöttek belőlem;
    Csatába vittek katonák;
    Prédára lestem puskacsőben
    S Petőfi szívét jártam át.
    S bár sorsom ennyit változott,
    Nem múltam el s el nem múlok.
    S míg ezeket beszélem,
    Egy bolondnak fejében
    Egy darab agyvelő vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Érzékeny utazás

    Ma éjféltájt, a párna ránca közt
    felébresztett a bánat hűvös ujja.
    Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
    mert álmaimban otthon jártam újra.

    Felültem, kusza hajamban lapoztam,
    aztán, mint kit imára hív a hit:
    a háztetők között elnéztem hosszan
    a Tejutat, az űr Kárpátjait.

    Sokáig ültem. Vén vándor tekint
    így vissza, ha a boldog partra átért.
    Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
    eladtam egy szellőcske szabadságáért.

    Futóbolond, mit tettem én magammal,
    ki ingoványban hontalan üget?
    Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
    csak az utálat és a rémület.

    De ki csitítja el bennem a bút
    és takar be bundájával, ha fázok?
    Távol barátok szólnak s a Körút
    szegélyén hívnak a poros akácok.

    Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
    Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
    A tavaszi föld nedves ajka most vall:
    bürök fakad az éjjel ágain.

    Látlak-e még, országom, puszta kert?
    Egy félmarék derékkel most itt állok.
    Kivágom-e velük magam mint vert
    csatákból a középkori királyok?

    S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
    s én ösmerem az őserdő szagát.
    Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
    ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.

    Kisárgulok a napban mint öreg len
    s én sem tudom majd, hol barangolok,
    míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
    derékkal mint a régi angolok.

    S mit mondhatok tinéktek akkor én,
    hű hívek, túl a síri pálmafákon?
    Szerelmes, messze szívetek hevén
    melengetődztem hűvös éjszakákon.

    A főváros porán még eltalál tán
    lábam hozzátok: fiatal, hiú
    árnyék leszek s e kései találkán
    belépek mint az elveszett fiú.

    Deziré elment, Lorca is halott,
    József megőrült és Rilke kiégett.
    Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
    Zörgő csontváz, leborulok elétek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hat szonett a csodálkozásról

    I.

    A munka mámorától ittasultan
    Gondolatom ha olykor elpihen
    S lassan elúszik mély vizeiben
    Az éntelennek, a jövőm s a múltam
    Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
    S mintha megállna virrasztó szívem,
    Fekszem az éjszakai semmiben
    És semmijében annak, ami voltam:
    Egyszerre sajgó semmiségem éje
    Ketté hasad s mellemre rázuhan
    A halhatatlan kérdés meredélye:
    A semminél sötétebb lenni mélye:
    Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
    Hogyan lehet az, hogy valami van?

    II.

    Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
    Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
    Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
    De mért szisszentem akkor oly nagyot?
    Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
    A drót lennék a lámpa belsején?
    A drót a fényes, de nem ő a fény.
    Én nem a fényes, én a fény vagyok.
    Nem is a fény, nem is a fájdalom –
    Más, ami érez, és más, amit érez:
    A fényt is én csak érzem, gondolom.
    Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
    És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
    Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?

    III.

    Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
    Milyen egyetlen, milyen szuverén!
    Érzed-e láttán, amit érzek én:
    A mélyek és a magasok varázsát?
    A napra húzó mélyzöld kupolán át
    Ezer ágán és ezer levelén,
    Egy miniatűr kozmosz kebelén
    Érzed az élet izgató talányát?
    Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
    Hová a szemnek nincsen más fel-útja
    Hallod a hívást a mély lombokon?
    Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
    Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
    S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

    IV.

    Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
    Ki tudna minden percet számbavenni.
    Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
    Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
    De míg egy szó átlépte ajkamat,
    Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
    Hunyta szemét le örökre pihenni!
    S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
    Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
    Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
    S egy történelem indult ez alatt.
    S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
    S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
    Ez a pillanat, – csak egy pillanat!

    V.

    Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
    Csodálkozom azon, hogy meghalok,
    Hogy lábam alatt egy világ forog
    És egy mindenség kering körülöttem.
    Én nem keringek. Amit szemre vettem,
    Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
    Énbennem vannak, – s én én maradok
    És ők sincsenek megkétszerezetten.
    Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
    És mégis, mint a Hold a végtelenben,
    Egyedül úszom és fogyatkozom.
    S egy messze láng mindig megújít engem
    S a Teljes Fény elönti homlokom.
    S én úszom, úszom és csodálkozom.

    VI.

    Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
    Első ügyetlen-édes mozdulatja,
    Ami ösztönből lélekké avatja,
    S te utolsó, beérett szenvedelme.
    Belőled él az ihlet áhitatja,
    Te nélküled a szív nem énekelne,
    Szürkére fagyna szava és szerelme,
    Te minden alkotásnak édesatyja!
    Mikor elhangzott az első legyen
    S az újszülött angyalok lábhegyen
    Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
    Akkor születtél s el sem is enyészel,
    Mert az Isten szívére te kísérsz el
    Pihegő dalt és dadogó imát,
    Az ezredeknek ezredein át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Fehér galambot

    Fehér galambot, fekete hollót
    ingembe raktam, vigyen a szélben,
    vigyen az égi hullámverésben.
    Látom a földet mélyen alattam,
    látok egy írást messzi fölöttem,
    szép betük arról, mivégre lettem.
    E zűrös élet mágnes-köréből
    nem illik nékem följebbre törni,
    sem nem a földi hadakkal ölni,
    tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
    Mire beborúl a heves égbolt,
    nehéz vizei mossák a földet,
    magamat látom a tisztaságban,
    e csillogó föld nekemvaló lett.
    Mire kihajt a tövises ezüstfa,
    mire kinyílik szagos virága,
    csillag-rengeteg sárgaréz torka
    a te szép neved kitrombitálja,
    lezuhanok a fényes világra.

    Forrás: Lélektől lélekig