Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
Mint fényben és illatban megillanó madárka.
Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.
Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.
Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
És verje újra ujjad a királyok dalát.
Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
S inaid vígan ropják az áldozati táncot.
Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!
Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
Virágszemeivel szemed közé vakít.
Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.
E lánccal vonna még az elhagyott világ:
A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;
A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
Amik elől lezártad a pilláid korán,
És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.
De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.
Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
És illanjon az illat: virág légy, akarom,
De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.
Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
Mert királynak születtél s királyok mesterének.
Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.
És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
“A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”
Forrás: Lélektől lélekig
