https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Szép Ernő: Szívből

    Ki kérdez meg engem,
    szívem a mellemben
    hogy dobog, mit dobog?
    Hogy én mit gondolok,
    hogy én mit takarok,
    hogy én mit akarok?
    Kinek kell, Istenem
    kinek kell?

    A vonó keresztbe,
    húrok megeresztve,
    csengőnek nincs nyelve,
    harangok leverve,
    szómnak szórt virága,
    két szemem világa
    kinek kell, Istenem
    kinek kell?

    Tengeren ámulnék,
    csillagot számolnék,
    szép felhőt mutatnék,
    és angyalt kutatnék,
    tanítnék játszani,
    gyermeknek látszani.
    Kinek kell, Istenem
    kinek kell?

    Reggel csöndet kérvén
    álmomat mesélném,
    mondanám szerelmem,
    szerelmem, szerelmem,
    párt-párt dalra fűznék,
    csókolózni űznék.
    Kinek kell, Istenem
    kinek kell?

    Az örömnek, vágynak,
    boldogtalanságnak
    haját simogatnám,
    mosolyt hívogatnám,
    a sóhajt kísérném,
    a könnyet dícsérném.
    Kinek kell, Istenem
    kinek kell?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Titok

    Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
    de hogy ne lássa rajtunk senki,
    öklünket rázzuk a világnak,
    büszkén viseljük sebeinket,
    hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
    csak önmagunknak.

    Éjszaka, vagy
    ha álmatlan hajnal éber
    forgolódás közben talál,
    megrebbenve, mint gyertya fénye
    kimondjuk súgva, szinte félve
    mindenkinek a titkok-titkát,
    mit eltemetni végleg nem lehet:
    gyengék vagyunk… és sérülékenyek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Csoda

    Oly ismerős e táj és fönn az égen
    a hold, mely most kél alkonyi fehéren,
    és faggatom magam:
    hol is, mikor is láttam? –
    s ujjongva felelek,
    amikor rálelek
    a válaszra: tegnap, egy iskolában…

    Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak,
    ott kanyargott e cérnaszál patak,
    ott terelte haza a kecskenyájat
    egy kisfiú a fehér hold alatt,
    ott szálltak rá fűszálra és virágra
    aludni térő lepkék, bogarak.

    Egy tanítónő mutatta e tájat…
    Mint birodalmában, úgy vezetett
    a bányatelepi új iskolában –
    oly fiatal, még maga is gyerek,
    De arcán olyan kedves, szép komolyság,
    mint aki tudja, rábízva az ország,
    mert rá a gyerekek.

    Ő mutatta nékem tegnap a tájat:
    egy kislány rajzát a faliújságon…
    s mit a felnőttek mosolyával néztünk,
    itt állok most az élő, zúgó tájon…

    Mert olyan szép és nagy csudát tehet
    ceruza és ecset
    egy kislány kezében,
    élő kertet ír, élő réteket
    és füvet és virágot ír a réten
    és tücsöknótát és alkonyatot –
    és fehér holdat az alkonyi égen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Külső sötétben

    Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,
    saját őreid állítsd minden posztra,
    s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,
    ne hallgass hízelgő ajánlatokra.

    Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,
    s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,
    de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,
    önnön szíved lesz a csaták porondja.

    Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:
    jó gondozóm van, két szeme fölöttem.
    Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.

    Itt állok külső sötétre lökötten,
    nyögök, mint kinek anyját most temették,
    öldöklők kése villámlik köröttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Biztató a tavaszban

    Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
    te nem azért vagy, hogy odaragadj
    ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
    és dac poshasszon és keserüség.
    Kaptál ütleget, kaptál eleget
    (légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
    s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad
    emlegesd, s ne a hibát, a zavart
    (az benned is volt!): nézd a rétet, a
    nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza
    jött újra a földednek: nézd, a nép
    dolgozik, szépűl város és vidék:
    nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
    s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
    ha igazán: …másét és magadét,
    úgy gyógyítod ama ezer sebét,
    ha az csordítja megnyugvó szived,
    ami sosem elég, a Szeretet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

    Mint százkezű szél a riadozó
    vetéseket, megrohanlak,
    vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
    karjaiba a meztelen tavaknak.

    Megrohanlak: a hálám rohan meg.
    Rettenetes fény gyúl át rajtam:
    nem látlak tőle, pedig itt vagy
    s te magad keresed az ajkam.

    Nem látlak – Emberek vagyunk még?
    Káprázat visz hintázva föl-le.
    Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
    Aztán zuhanok, mindörökre.

    Egyszer, súgod még, s én kialszom,
    feketén, kábultan, halottan,
    de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
    a föld sötét s nehéz aranyban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Valami szép

    Egész héten köd nyomta téli
    hegytetőnk: magas fellegek
    fogták fazekukba a tájat
    s rácsukták a fedőjüket.

    Ma se mozdultak meg. De este
    fent, tág körben, kinyílt az ég,
    mintha egy nagy kéz felemelte
    volna a fazék fedelét.

    Más nem történt. A ködfal állt, és
    a csöndben csak a céltalan
    üveghold úszott a magasság
    még üvegebb habjaiban;

    de a zord táj már fölfigyelt rá,
    s bámult, mint mikor a sötét
    kétségbeesésnek eszébe
    jut hirtelen valami szép.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Az örömre való képességről

    Ryokan, 18. századi japán költő
    évtizedeket töltött remeteként az erdőben,
    és szenvedett a hidegtől, a magánytól,
    az emberi tökéletlenségtől, az elmúlástól,
    de mindvégig élvezte az élet örömeit:
    a patak csobogását, a madarak énekét, a rizsbort, az alkonyt,
    a héjából kibomlott gesztenye tapintását,
    az esőcseppek gördülését a leveleken,
    de jó volna,
    ha én is sokáig meg tudnám őrizni e képességemet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az acélember

    (Ének a sürgönypóznáról)

    Áll, egyenesen, egymagán
    Az acélember a hegy homlokán.

    Széttárva karcsú, hosszú karjai,
    A kábelek kígyóit tartani.

    Nem görnyedez és nem erőlködik:
    Áll és feszül és hordja terheit.

    De hűvös feje túl a drótokon
    Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

    Lát, embereket és országokat,
    Bolond és keserű látásokat:

    Az éhes ember néma ráncait,
    Dokkok penészes árusáncait,
    Országhatárok inga-táncait,

    És hall, hazug és gyilkos hangokat:
    Borhősöket, barátokat, bankokat,
    És népgyűléseket és tankokat.

    Az eszme önmagára-lázadását,
    A forradalmak bárgyú körfutását,
    Az őrülések örök újulását.

    A földgömb reng és ég a szemhatár.
    Az acélember néz és konstatál.

    Áll és szótalan ég felé feszül:
    Hordja a kábelt rendületlenül.

    S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
    Ráül terhével a szörnyű magány,

    S a látomások emlékeitől
    Dereka már-már megroppanni dől:

    Ilyenkor elég egy szempillanás:
    A szomszéd hegyen másik óriás,

    A harmadik ormon a harmadik
    Hordozza látomása titkait.

    Egy pillanat, egy közös rezzenés:
    A három acélember összenéz.

    Testvér – mondja az acélpillanat –
    Tudom: gyengének lenni nem szabad.

    Tudom, a mi törvényünk állani:
    Mi vagyunk a Vezeték várai.

    Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
    De rajtunk megyen át az Üzenet.

    Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
    Bennünket ideállítottak. Állunk.

    Forrás: Lélektől lélekig