Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.
Forrás: Szeretem a verseket
Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.
Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.
A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.
Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.
És rám köszönnek ők is, kik nem élnek. …
Forrás: Szeretem a verseket
Érzem: a mámor csöndes éjjelében
Háborgó lelkem már pihenni kezd
És lassan… lassan… csaknem észrevétlen…
Reám borul a virradatlan est…
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élőhalott.
Még kacagok, ha rám borul a mámor,
De ez a kacaj már nem az enyém:
Kisértő hang halottak országából,
Melynek ittfeledt tagja vagyok én –
Tán ajkamon víg nóta is megcsendül
S hallgat a régi méla, keserű –
Szivem megrezdül ismerős hangokra,
Mint egy eldobott, rozzant hegedű.
Olykor meg mintha visszaemlékezném
Egy szép életre, mely el-tovaszállt,
Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém
Megostromolni magát a halált
S aztán… megtörve, éjjeltől borítva
Járom tovább a kiszabott utat;
Mi lett belőlem? Temetői fejfa,
Mely a világnak egy nevet mutat…
Forrás: Szeretem a verseket
Még ruganyosan jár-kel a színen.
Hány éves, azt nem tudja senkisem.
A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
S maradt számára is még diadal.
Az öltözőben sokszor elmereng,
Hogy hova tűnt a régi regement?
A régi tapsok forró zápora
Az ő fejére nem hull már soha.
A régi cimborák és szeretők
Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.
A régi koszorúk babérja int,
De nem találja régi álmait.
Az élete lejátszott, únt szerep
S a nagy süllyesztő egyre közelebb.
Az örök súgó azt susogja: Csend!
S négy deszka közt pihen meg odalent!
Forrás:
Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
s az égről tajték- s habfelhő fogával
vén csontokon az ifjú nyár kacag.
Horgászbotommal gázolom a tócsát,
tündérek várnak, vagy hideg halak?
Maroknyi, édes örökkévalóság,
egy pillanatra megtaláltalak!
Forrás: Szeretem a verseket
Oly kicsi kunyhó,
csak meghajolva lehet belépni.
Odabenn kiegyenesülve,
szemközt egy ajtó:
lám, mégegy szoba,
már nagyobb.
Onnan nyílik mégegy, és mégegy,
ez már oszlopcsarnok, tágasság, ragyogás,
benn bál van, táncos forgatag, sokadalom,
és mindenfelé sok széles szárnyas-ajtó
akkora termekbe, hogy fedelük alá
a felhők beúsznak, benn szakad az eső,
vagy a mennyezetről süt a nap.
Termek, teli erdőkkel, hegyekkel,
tengerekkel, levegővel,
már nem látszanak a falak.
Tovább nincs is fal, se padló,
csak a rögös, füves föld, és tető sincsen.
Aztán az alap is elenyészik,
űrben jár a láb,
hova lett a kunyhó, ahová beléptél?
Forrás: Lélektől lélekig
mintha most kezdődne el az életem
választanom úgy kellene
pedig lassan már véget ér
itt állok ismét az utak kezdetén
leköpdösve kifosztva üres kézzel
öregedve is álmodozó balga kamasz
elhiszem amit hitetve mondanak
a keserű tapasztalatok dacára
őrzöm a csenevész lángot
etetem a tűz falánk kutyáit
a csontjaimat mardosó mohó pofákat
nem tudom mi végre mást nem tehetek
attól tartok erősebb akarat ez nálam
hiába választanék más célt más utat
általa ismét csak ide jutnék
nélküle még ijesztőbb jégvilágba
Forrás: Lélektől lélekig
Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Forrás: Lélektől lélekig
S amikor már lehullt a nyári rózsa
és őszi fényben áll a zongorád,
bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
a mély borongás méla dalnokát.
Ezekben a fájdalmas dallamokban
holt álmokon merengő siralom van.
S ahol leghalkabban sír a zene,
fölötte leng a George Sand szelleme.
Forrás: Lélektől lélekig
