Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj.
Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja…….eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét…
Forrás: Lélektől lélekig
Porka havak esedeznek,
sopánkodnak a verebek.
Jegenyefán ócsárolják
Januárt a zajgó csókák.
De Január rá se ránt a
fákon csárogó csókákra,
sem a tetőn dideregve
siránkozó verebekre.
Azért van a csűrön cserép,
bújjon alá, aki veréb,
s a füstölgő kémény mellett,
aki csóka, melegedhet.
Jön Január, megy Január,
kinek-kinek kedvébe jár,
szánkót csusszant, ródlit lódít,
gyermekekkel hógolyózik.
A kucsmáján, lám, mit látok,
egy korai hóvirágot.
Sorra sétál minden házat,
s boldog újévet kívángat.
Forrás: Lélektől lélekig
Fázik a kéz, az arc is didereg,
csontom északi oldalát zuzmó lepi.
Most fordul észak felé január,
jeges úton kopognak körmei.
Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
a befagyott Duna táncpallóján
szökdelnek, mint Csokonai
ugrós dámái farsang napján.
Csapong valami kóbor zene is
a túlvilágról, karcos rokokó –
a Margit hídról ellátok odáig.
A szökdelő vonókra most kezd hullni
a hó, a hó, az elkárhozó hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást.
Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz,
minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.
Forrás: Lélektől lélekig
Kis csemetefa satnyul az uccán,
a ház előtt.
Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
Este, amikor senkise látja,
kilopódzom hozzá börtönömből
s melléje lépek.
Nyirkos szelek hátán lovagolva
zörgő levelek menetelnek…
A szomszédéknál veszekedés van;
nyárikonyhájukból keserű füstöt
csap ki a szél.
Messziről harangoznak.
S mi csak állunk az értelmetlen estben,
mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
kicsit közömbösen:
Meghalunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Télen is milyen szomorúan
szépek a fák – nem érezik,
haptákoló fejszéken túlnan
írmagjuk is elvérezik.
Csupasz bőrrel, a fehér börtön
mélyén is, bárhogy havazik,
– hó, nyaktiló csusszanva döndül –
nem tiltakoznak tagjaik.
Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
Csak belül, a rácsoló üreg
erein kopog a begöncölt
láng, a tititás rügyek.
Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
földre. Mint mind, ki halni él.
Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.
Forrás: Lélektől lélekig
valamivel most könnyebb,
lepattant a vasabroncs szivemről,
sétáltam kint, a fák alatt,
lestem a halakat a tóban,
figyeltem a különféle, apró madarakat,
szarvasok nyomát nézegettem,
mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
a fecskék röptében gyönyörködtem,
mintha először vagy utoljára látnám
cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
ideges, kusza rajzolatot a porban,
és mégis, akkor már az se bántott,
csak sajogva együtt rángott, harcolt,
ujjongva velük szárnyalt a szívem
Forrás: Lélektől lélekig
magyar költészet
Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
„Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegezetet.”
1931
Forrás: Lélektől lélekig
Halántékuknál óra: fémvirág,
ketyegve hullik mérges harmata.
Csillaghullásos most az éjszaka,
az ég suhog, mint óriási ág.
Ha már az ember kisded nem lehet,
mint föld a ködben forog, hánytorog,
a percek verik, mint meteorok
a tengert, mint a Krisztust a szögek.
Ha már a férfi gond füvén legel,
csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
Az asszony vár és vágyakban delel.
És ingecskéje lágyan fönnakad
a csípején, már nem tudsz ártani
idő, halál, már alvó lábai
megébredtek és világítanak.
Forrás: Lélektől lélekig
