Még nem tudom, mit mondok,
ha földig ér az éjszaka,
s észrevétlenül megmoccannak
az elfelejtett álmok.
Kiszolgáltatott arccal
figyelem a készülődő vihart,
amely mellkasomban fészkelődik,
s robbanásra vár.
Mit is mondhatnék:
magamra hagyott a világ,
körülfalaztak az évek,
s a repedéseken csak a könny,
csak a bánat szivárog át.
Ne engedd, hogy megöljön a szó,
öledben ringass, halálig.
Forrás: Lélektől lélekig
Alig bírom kezemet felemelni,
hogy utoljára szép fejedre tegyem,
te víg hazug, te rossz, te fejedelmi.
Eredj és élj. Életed Isten dolga.
Most csupa titok, csupa remegés
és merő sejtelem vagyok:
csendesen távozz!
Próbálj az utamból mennél messzebb menni
és sirasd magad. Sírj, mintha a kéklő űr zokogna.
Én még nem tudom, velem
mi lesz: gyógyíthatatlan élek
s álmaimnak szöllejét mívelem,
míg rá nem lépek a köd ösvényeire?
Menj és zokogj. Most csupa suhogás
vagyok belül, s emlékeim lelkének
tüze éget… Én látogató Istenem,
mintha a fél mennybolt az én véremtől égne!
Forrás: Lélektől lélekig
Majd megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,
a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,
majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,
majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Göncöl bakján Sinka István
a Tejutat ostorozza,
szilaj dühét szemlesütve
nyögi a Nagy Égi Puszta.
Pista bátyám! Cserdítsen le
ostorával a vén földre!
Vessen üstökös villámot,
a békásult hegytetőre!
Szúnyog zöngés lett az ének,
mocsárba fúlt a ballada,
himnuszokra teregeti mosott
rongyait a haza.
Csönd van az ereszek alján,
hallgatag a fecskefészek,
egy éjszakán alattomban,
megszállták a denevérek!
És a bojtár, akinek a
ballada izzott szívében,
ostoroz a Göncöl bakján
és mi itt vagyunk szegényen.
Sinka István! Égi Bojtár!
Éhes a nyáj! Hazavárunk!
Körülálljuk Égi Tüzed,
balladára lendül lábunk.
Forrás: Lélektől lélekig
I.
Duruzsol a csend… a zaj tétova sugarai megtörnek falaimon,
ők állnak s őrzik nyugalmamat,
olykor – mintha áldoznának – hajlongnak a lassu szélben.
Szél cirógatja őket,
csend melengeti
s ápolja a hunyó nap mosolya.
Ez a tiszta alkony!
egünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát.
II.
S én bent,
asztalra ejtett fejjel –
szememben elmult arcok s egy zsendülő vidék!
(Az asztalon fekete szirmok: a közelgő est hulló pelyhei és tányér,
megsebzett gyümölcs
s ez a sok madár! csipegő, idegen madarak morzsáimon.)
Az alkony becsurog a nyitott ablakon s tenyerére emel,
gyermeke vagyok én is, mint a néma nyáj
s mint az ének, ami megtörli homlokom.
III.
Igy hullik arcom a puha árnyékba,
elpihenve emlékeimen.
A táj ajándéka ez az óra,
az emlékezés órája, a nyugalomé.
S a földretévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben –
s boldog kezekkel keserüségem feloldja
Forrás: Lélektől lélekig
Én gyújtok villanyt a szobában,
adjon izzó jelt ablakom,
én jövök zúzmara-ruhában,
én jövök, haza nem találva,
a néma téli utakon.
Forrás: Lélektől lélekig
Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová … mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szelekkel vívnak a januári fák,
február, március les az ormokon:
zsellérkéményből nem göndörödik a füst,
papír vacog a lyukas ablakon.
Nehéz illattal üzennek a földek
a szirmait hullató tavaszestbe,
gallyak frissülnek és karók száradnak:
küszöbön mereng, kinek gond a földje.
Mint pucér, játszadozó gyerekek
pereg a milliónyi búzaszem.
Ki tudja sorsukat, ha zsákba rakják
s mint áru ringnak vonaton, vizen…
Ez már az ősz: miként az emberek,
leejtik boglyas fejüket a fák,
mint vénhedt, omló maltervakolat:
úgy porlik körülöttünk a világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Álljanak egyszer szégyen nélkül
a versben itt a világ elé
a szerelemtől kétségbeesett és eltorzult arcúak,
a megnyomorítottak, akiknek annyi öröm se jutott,
amennyi egy egészséges lélegzetvételhez elég,
a megnyomorított testűek,
az éhezéstől fejletlen méhű asszonyok,
a túlérzékenyek, akiket minden közömbös tekintet megaláz,
a megnyomorított lelkűek,
akik a szorongást a szüleiktől,
vagy az emberiségtől, vagy a háborútól,
vagy a történelemtől örökölték,
álljanak itt és ne szégyenkezzenek,
akiket a születésükben,
vagy serdülőkorukban, vagy gyermekségükben
megcsonkított a történelem,
vagy a szüleik, vagy a háború,
vagy a társadalom,
ne szégyenkezzenek,
mert csak akit így megalázott a háború,
a gyermekkor, vagy a társadalom,
csak az állhat szégyen nélkül itt a versben,
csak az tudja, mit jelent egy lélegzetvételnyi öröm,
csak az tudja, milyen halál-mély az élet,
csak mi értjük a végső dolgokat,
akik a sejtjeinkben, az idegeinkben, a fájdalmainkban hordjuk a történelmet
(a múlt úgy terjed az időben visszafelé, mint a rák),
csak mi tudjuk olyan bizonyossággal a jövőt,
ahogy a földet tudjuk a talpunk alatt a 34-ik emeleten is,
mert elpusztulnánk az emberiség reménye nélkül
(s az emberiség reménye nélkül elpusztulnak a közömbösek),
hogy el ne pusztuljunk, magunkba szívtuk
az egész emberiség életét,
s szívünkben, tüdőnkben, agysejtjeinkben hordjuk
az emberiség reményét.
Forrás: Lélektől lélekig
Karácson éjjelén, karácson éjjelén…
A templom kórusán leghátul ültem én.
Előttem egy lány ült.
Lány? Ez a szó semmi.
Millió leány van; kedves valamennyi.
De ez az egy… Én nem tudom, mi lelt engem:
a tekintetemet rajta felejtettem.
Honnan jött ez elő, hogy eddig nem láttam?
Maga a tavasz ez hattyu-toll bundában;
lánynyá vált gyöngyvirág; májusnak leánya.
Hogy kerül ez ide a télnek havába?
Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?
Vagy talán a madár énekelt őróla,
mikor nyári éjen az erdőn mélázva,
figyeltem rejtelmes értelmű dalára.
Elmerengve nézem. Körültem komolyan
urak és asszonyok ülnek két csoportban!
a jegyző, a doktor, meg a felesége,
aki vacsorára hitt holnap estére;
és más úri népek, prémezett kabátban,
az erdész az ő zöld makkos gallérjában.
Az orgona mormol és zúgja száz torok:
„Csordapásztorok…”
Feledhetetlen szent karácson éjjele!
Varázszsal, vallásos titokkal vagy tele!
A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
Az égi angyalok velünk glóriáznak.
Az a szőke lányka kis könyvét kinyitja.
(Kezecskéjét hamvas svédkeztyű borítja.)
Mikor képre fordít, ajkához emeli;
égre merengenek kék-bársony szemei.
Arcát most a gyertyák aranyfénynyel hintik.
Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
Még egyszer glória, még egypár orémusz,
aztán új ének zeng: „Áldj meg minket Jézus!”
A doktorné elment. (Fázott már a lába.)
A szép leány mellett hely maradt utána.
Így történt, hogy mikor a pap áldást adott,
én a lányka mellett vártam már a papot,
s mellette térdelve – bár ő meg se látott –
éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.
Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.
A lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,
s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
utánok lappangok dideregve, félve:
mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
A világ végéig elmentem volna én!
De közelebb laktak: egy kis kertes házban.
Óh, hogy ezt a házat eddig meg se láttam!
Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,
jácint mosolyog két havas ablakából,
s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
mégis ez a ház a falu legszebb háza!
Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!
Néztem az ablakra, néztem a semmire.
S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
hogy a hó s jég alatt aluvó kikelet
fölmosolyoghatott virágos álmában.
Azután csöndesen haza ballagdáltam.
Fenn az égen a hold tűnődve megállott:
bámult, hogy ily későn még az utcán járok.
Nem törődtem vele: az út havát néztem
boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,
lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:
„Ez az anyja lába… ez a Vilma lába…”
Forrás: Vers mindenkinek
