Kategória: Szerzők

  • Faludy György: Gyermekszobámról nem beszéltem

    Gyermekszobámról nem beszéltem néked.
    Mindig azt hittem, hogy az ablakok,
    a kőerkély, hol varjak raktak fészket,
    a tükör, hol egy kisfiú lakott,
    a vén koldus a falrepedésekben
    ágyam felett, mackóm, száján a sok
    mocsokkal (többször kásával etettem),
    s a rolóban leskődő farkasok: –

    hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam,
    de a felrobbant házban most is ott van,
    s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót,
    a kisfiút a tükörben, a mackót,
    mindent, mi volt s mi most is kitart csendben
    az idő dühödt hullámai ellen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Egy életen keresztül

    Mi törjük el, repesztjük ketté,
    mi egyedül és mi magunk
    azt, ami egy és oszthatatlan.

    Utána azután
    egy hosszú-hosszú életen keresztül
    próbáljuk vakon, süketen, hiába
    összefércelni a világ
    makulátlan és eredendő szövetét.

    Gyermekkorunkban meg kellene halnunk,
    tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
    de tovább élünk, foltozgatva és
    toldozgatva a jóvátehetetlent.

    Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe
    és utoljára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Szólt az ember

    Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
    Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
    S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
    Lombja az ég
    És körtét ettek a bogarak,
    A madarak, az éhes csillagok.

    Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
    Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
    És csörömpölő acélműhelyekben
    Tűzre dobta a nagy hegyeket,
    Hogy a halállal és az új időkkel
    Száguldják meg a versenyt dübörögve
    Szédítő, karcsú expresszvonatok.

    Szólt az ember, szólt, megállt és elment,
    S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

    1924. júl. 17.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Pille

    Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
    szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
    mely most erre röpül, egymásra ájult,
    őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
    a méz örömével, szárnyait veregetve
    ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
    mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
    a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
    és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

    Ágyam fölött, a feszület fölött
    Karácsonytól egész Nagypéntekig
    Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
    (Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
    Hű zöldje végül mégis elkopott,
    Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
    Éreztem: nálam tovább nem marad,
    Nem bírja lelki szárazságomat,
    S egy durvább illetésre szertehull.
    De nem ily halált szántam én neki.

    A kemencében énekelt a tűz,
    Zsoltároztak a lángok lelkei.
    A száraz ágat helyéről levettem,
    Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
    S a tüzes kemencébe bevetettem.
    Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
    Erdők nagyságos tömjén-illata
    Elborította rögtön a szobát.
    A száraz ágból kiröppent a lélek,
    Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
    És hittem én is: hátha mégis élek…

    Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
    Barkáját kedves kéz által nekem,
    Hogy a szent főnek új dísze legyen.
    Az ólomszínű éji ég alatt
    Langyos, ébresztő áramlat haladt,
    És gyermekkorom ölén, a hegyen
    Rügyet bontott a borostyánbokor.

    Kolozsvár, 1929. március 30.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A föltámadás szomorúsága

    Piros, nagy köd-tályogok közül
    Sunyított rám a csalfa Nap,
    Midőn így szólék:
    Kelj föl és légy szabad.

    Tán Budapesten, talán máshol.
    Alig emlékszek valamire
    A néhai világból,
    De szomoruan föltámadtam.

    Sírom sziklái szétgurultak,
    Füstölt a Golgotha s kiléptem
    Föltámadottan, tétován
    Mély Sárkány-sírjából a Multnak
    S mint akinek kevés a vére,
    Elindultam új apostolok
    Keresésére.

    Vihar s üvöltő Tátra-erdők
    Voltak az én Tamásaim,
    Kik sebeimnek nyílásain
    Ujjaikat mártván benyultak.
    Ködök szálltanak
    S ködökön át
    Megromoltan és feledőn
    Hagytam el a Multat.

    És megint szólék: én nem tudom,
    Ki vagyok, éltem-e, élek?
    Valakinek neve vagyok
    Vagy örököse egy halott
    Szomorú nevének?

    Lázamat az est, postámat
    A posta,
    Mintha régen-régen hozná,
    Úgy hozza.

    De jött a reggel, fázva rémlett
    És én nem tudtam, micsoda
    Emlékek
    Tarlójáról jött ez a reggel?

    És sebeimet tapogattam,
    Fájtak, égtek förtelmesen,
    De mikor kaptam, hogyha kaptam?
    Hol jártam én,
    Hát éltem már én?

    Ki sírhat most tán énmiattam,
    Ki vagyok és merre megyek?
    Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
    Harsogtak a fenyvesekben.

    Micsoda zsoltárt is tudtam én
    Kedvesebben
    Valamikor?
    Csak hallgatok,
    Mert már mindent elfeledtem.

    Hallom, hogy távolból érkeznek
    Ide mások.
    De hol a Távol, hol a Közel
    S hol vannak köztük
    Állomások?

    És mintha sohse jöttem volna
    S csak itt vagyok:
    Szemek, levelek, táviratok,
    Nem tudom, miért keresnek.

    Én nem tudom, miért néznek rám
    Kutató arcok?
    Arcomon nincsen régi irás
    S a régi harcok
    Nagy legendája elmosódott
    Vén arcomon, vén fejemen.

    Olyan vagyok,
    Mint rosszul kezdett
    És meg se kezdett szerelem.

    Szőke leány, szent, ifju cédrus
    Büszkélkedik fényes napon
    Néha előttem
    S fogcsikorgatva, hallgatagon
    Rohanok messze tőle én.

    Emlékezek, vagy csak fájok?
    Ha élnék, ha szeretne,
    Ha volnék. Gondolkozom:
    Lyányom lehetne.

    S amott egy-két virágos hajú
    Asszonyra nézek álmélkodva,
    Óh, mintha egyszer bolondja
    Lettem volna fiatalnak,
    Ilyennek, párnak.

    Idegenek és kire várnak?
    Beszélnek hozzám,
    Cirógatnak kandi szemekkel
    S úgy érzem, hogy hátam mögött
    Áll egy idegen, másik ember,
    Hozzá beszélnek.

    Valami úgy fog, mint rabot,
    Mint alvajárót a tetőn,
    Kit én is nézek reszketőn,
    Mint furcsa távolit.

    S amit én mondok, oly hüvös,
    Mint jégbarlangba orditón
    Besivító vihar-szavak.

    Valahol hóban elakadt,
    Valami messze hómezőn
    Az én régi valóm.

    És csitt, amott tenger vonít
    Régi fájást,
    Irgalmatlant és távolit.
    De ez a tenger fenyves erdő.

    Igen: tengerek, városok,
    Asszonyok, vágyak föllebegnek
    S rajtuk Páris a korona.
    Ragyogóbbak, szebbek,
    Mint a legforróbb látomások.

    Volt-e hozzájuk közöm egykor,
    Vagy ezt mind mások
    Ölelték és csodálták?

    Óh, jaj annak, aki feltámad
    S nem érzi önnön-életét,
    Beszédje kongó báb-beszéd
    S báb-színpad bábja ő maga,
    Kérdés, kísértés és titok.

    Én azt várom: valaki majd
    Hívni fog
    S édes, meleg szájjal
    Sugja meg majd, hogy ki vagyok.

    Itt tó van a Tátra ölén,
    Csillogó, tiszta, vad,
    Keresem benne a századokat,
    Az életemet,
    A sírtáró dalokat.

    Keresem magam közelségét,
    A szállaló Időt
    S a tükröt, a varázsosat,
    A megismertetőt.

    És megáll az Élet
    És tudom, hogy most már semmi sincs,
    Senki sem él
    És semmi sem igaz.

    Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
    És nem tudom: ki az?

    Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Pilátus

    „Azt mondja, isten. Boldog istenek
    Derűs mosollyal nézhettek le rája,
    Míg bíboros gúnyában didereg,
    S igazságot vár a zsidók királya.

    Azt mondja, isten. Herkules maga
    Elbánna véle buzogánya nélkül,
    S szemében a rajongás csillaga,
    S szemében a lemondás könnye kékül.

    Azt mondja, isten és alázatos,
    Azt mondja, isten és zsidó az anyja,
    És Názáretről hol jósolt a jós?
    És tanítványa maga megtagadja?

    Azt mondja, isten! És nem látta még
    Az örök várost és a büszke császárt,
    S szemében más világok lángja ég,
    S szelíd szavával föltámasztja Lázárt!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pilatus

    A pörnek vége.
    Elvégeztetett…

    Véres a kereszt tövében a fű.
    A helytartóban forr a néma düh,
    S egy gondolat tépi a másikat.

    „Rongy csőcselék, én unlak titeket,
    Unom a vágyatok, a hitetek,
    A papjaitok ragyogó ruháját,
    A mellükverő messiásokat,
    A nap hevét ez átkos ég alatt,
    A zagyva szókat, buja színeket,
    És magamat és uramat, a császárt,
    Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Amíg unottan odalöktem nékik.
    Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
    Csak álmodott egy létráról az égig.
    Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
    Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
    Vajjon álmodik-e még a kereszten?

    Valamit szólt nekem az igazságról,
    Azután némán vérzett, ragyogott.
    Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
    Felelé: »én vagyok«.

    Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
    A csőcselék morajlott, mint a tenger,
    Én untam, untam amazokat, ezt is.
    Egy messiással több vagy kevesebb,
    Pilatus lelke nem lesz nehezebb,
    És könnyebb tán ez istenverte föld,
    Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
    De jaj! vajjon kire szállott a vére?!”

    Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
    De a helytartó nyugtot nem talál.

    „»Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe,
    És nekem nem volt elég fegyverem,
    Nem volt elég lándzsásom odakünn,
    Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
    Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,
    Bús madarak, el a szívről, hess!

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
    Te véres kezű, szennyes csőcselék,
    Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
    Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
    Isten se váltja meg ezt a világot.
    Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
    Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
    Ki tudja, talán mégis király volt!”

    Csend most. De hallga! most az éj kopog,
    Pilatus pitvarában a papok.

    „Uram, mi véled egyet így nem értünk,
    Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
    Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
    Nem készítetted jól a Golgothát!”

    Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
    Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
    (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
    Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:

    „A Messiástok megmenteni késtem,
    De négy betűt a keresztjébe véstem,
    E négy betű az én becsületem,
    Hajótöröttségem utolsó roncsa,
    Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
    Egy akarat az akaratlanságon.
    E négy betű az én becsületem.

    Hadesre! ez a négy betű marad!
    Ha alá kéne temetnem e várost,
    Rómát, az Imperatort, magamat:
    E négy betű az én becsületem!!

    Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
    Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

    Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,
    S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Feltámadás

    Feltámadunk?

    Vagy csak remélünk,
    hogy túl mindenen
    vár ránk valami,
    amit nem fog az értelem,
    nem ismer a szem,
    nem tapintjuk bőrét,
    nem halljuk szavát,
    s mégis: mintha itt
    lenne bennünk, bensőnkben,
    rejtve, meghúzódva.

    Mintha ő sodorna,
    ő vinne, nógatna
    Felé, Hozzá,
    az Ő oltalmába,
    világ ellenében,
    minden ellenében,
    ami hajszol
    talmi csillogásba.

    Mi Ő? Ki Ő?

    Hangtalan, lüktető
    dalunk!

    Üzenet
    vissza-visszatérőn:

    feltámad ismét,
    s vele mi is feltámadunk.

    Üres kereszteket
    magunk mögött hagyva
    kelünk a Nappal,
    szállunk a Napba…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Júdás

    Keserű, dermedt könnyel sír a nap.
    Csillagok buknak. Hegyek inganak.
    Megvonaglik a vén föld dübörögve.
    Száz hang üvölt: Átkozott, mindörökre!

    És földrevágta sikoltva magát
    És üvöltött az egész éjen át.
    A harminc pénzt taposta két sarokkal,
    Bomlott haját szaggatta két marokkal.

    Az éles kőhöz verte vad fejét
    És köntösét őrülten tépte szét.
    Mellén a húst véresre marcangolta
    És fuldokolva roskadt le a porba.

    És fönn az égen, messze, magasan,
    Vakító villám lobbant fagyosan.
    S egy hang mennydörgött át a dermedt légen:
    Nincsen bocsánat sem földön, sem égen!

    Forrás: Lélektől lélekig