Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848

    Magyar történet múzsája,
    Vésőd soká nyúgodott.
    Vedd föl azt s örök tábládra
    Vésd föl ezt a nagy napot!

    Nagyapáink és apáink,
    Míg egy század elhaladt,
    Nem tevének annyit, mint mink
    Huszonnégy óra alatt.

    Csattogjatok, csattogjatok,
    Gondolatink szárnyai,
    Nem vagytok már többé rabok,
    Szét szabad már szállani.

    Szálljatok szét a hazában,
    Melyet eddig láncotok
    Égető karikájában
    Kínosan sirattatok.

    Szabad sajtó!… már ezentul
    Nem féltelek, nemzetem,
    Szívedben a vér megindul,
    S éled a félholt tetem.

    Ott áll majd a krónikákban
    Neved, pesti ifjuság,
    A hon a halálórában
    Benned lelte orvosát.

    Míg az országgyülés ott fenn,
    Mint szokása régóta,
    Csak beszélt nagy sikeretlen:
    Itt megkondult az óra!

    Tettre, ifjak, tettre végre,
    Verjük le a lakatot,
    Mit sajtónkra, e szentségre,
    Istentelen kéz rakott.

    És ha jő a zsoldos ellen,
    Majd bevárjuk, mit teszen;
    Inkább szurony a szivekben,
    Mint bilincs a kezeken!

    Föl a szabadság nevében,
    Pestnek elszánt ifjai!… –
    S lelkesülés szent dühében
    Rohantunk hódítani.

    És ki állott volna ellen?
    Ezren és ezren valánk,
    S minden arcon, minden szemben
    Rettenetes volt a láng.

    Egy kiáltás, egy mennydörgés
    Volt az ezerek hangja,
    Odatört a sajtóhoz és
    Zárját lepattantotta.

    Nem elég… most föl Budára,
    Ott egy író fogva van,
    Mert nemzetének javára
    Célozott munkáiban.

    S fölmenénk az ős Budába,
    Fölrepültünk, mint sasok,
    Terhünktől a vén hegy lába
    Majdnem összeroskadott.

    A rab írót oly örömmel
    S diadallal hoztuk el,
    Aminőt ez az öreg hely
    Mátyás alatt ünnepelt! –

    Magyar történet múzsája,
    Vésd ezeket kövedre,
    Az utóvilág tudtára
    Ottan álljon örökre.

    S te, szivem, ha hozzád férne,
    Hogy kevély légy, lehetnél!
    E hős ifjuság vezére
    Voltam e nagy tetteknél.

    Egy ilyen nap vezérsége,
    S díjazva van az élet…
    Napoleon dicsősége,
    Teveled sem cserélek!

    Pest, 1848. március 16.

  • Petőfi Sándor: Nemzeti dal

    Talpra magyar, hí a haza!
    Itt az idő, most vagy soha!
    Rabok legyünk, vagy szabadok?
    Ez a kérdés, válasszatok! –
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Rabok voltunk mostanáig,
    Kárhozottak ősapáink,
    Kik szabadon éltek-haltak,
    Szolgaföldben nem nyughatnak.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Sehonnai bitang ember,
    Ki most, ha kell, halni nem mer,
    Kinek drágább rongy élete,
    Mint a haza becsülete.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Fényesebb a láncnál a kard,
    Jobban ékesíti a kart,
    És mi mégis láncot hordtunk!
    Ide veled, régi kardunk!
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    A magyar név megint szép lesz,
    Méltó régi nagy hiréhez;
    Mit rákentek a századok,
    Lemossuk a gyalázatot!
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Hol sírjaink domborulnak,
    Unokáink leborulnak,
    És áldó imádság mellett
    Mondják el szent neveinket.
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!

    Pest, 1848. március 13.

  • Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak…

    Dicsőséges nagyurak, hát
    Hogy vagytok?
    Viszket-e ugy egy kicsit a
    Nyakatok?
    Uj divatu nyakravaló
    Készül most
    Számotokra… nem cifra, de
    Jó szoros.

    Tudjátok-e, mennyit kértünk
    Titeket,
    Hogy irántunk emberiek
    Legyetek,
    Vegyetek be az emberek
    Sorába…
    Rimánkodott a szegény nép,
    S hiába.

    Állatoknak tartottátok
    A népet;
    Hát ha most mint állat fizet
    Tinéktek?
    Ha megrohan, mint vadállat
    Bennetek,
    S körmét, fogát véretekkel
    Festi meg?

    Ki a síkra a kunyhókból
    Miljomok!
    Kaszát, ásót, vasvillákat
    Fogjatok!
    Az alkalom maga magát
    Kinálja,
    Ütött a nagy bosszuállás
    Órája!

    Ezer évig híztak rajtunk
    Az urak,
    Most rajtok a mi kutyáink
    Hízzanak!
    Vasvillára velök, aztán
    Szemétre,
    Ott egyék a kutyák őket
    Ebédre!…

    Hanem még se!… atyafiak,
    Megálljunk!
    Legyünk jobbak, nemesebbek
    Őnáluk;
    Isten után legszentebb a
    Nép neve:
    Feleljünk meg becsülettel
    Nékie.

    Legyünk nagyok, amint illik
    Mihozzánk,
    Hogy az isten gyönyörködve
    Nézzen ránk,
    S örömében mindenható
    Kezével
    Fejeinkre örök áldást
    Tetézzen.

    Felejtsük az ezer éves
    Kínokat,
    Ha az úr most testvérének
    Befogad;
    Ha elveti kevélységét,
    Címerit,
    S teljes egyenlőségünk el-
    Ismeri.

    Nemes urak, ha akartok
    Jőjetek,
    Itt a kezünk, nyujtsátok ki
    Kezetek.
    Legyünk szemei mindnyájan
    Egy láncnak,
    Szüksége van mindnyájunkr’ a
    Hazának.

    Nem érünk rá várakozni,
    Szaporán,
    Ma jókor van, holnap késő
    Lesz talán.
    Ha bennünket még mostan is
    Megvettek,
    Az uristen kegyelmezzen
    Tinektek!

    Pest, 1848. március 11. előtt

  • Petőfi Sándor: Anyám tyúkja

    Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
    A szobában lakik itt bent?
    Lám, csak jó az isten, jót ád,
    Hogy fölvitte a kend dolgát!

    Itt szaladgál föl és alá,
    Még a ládára is fölszáll,
    Eszébe jut, kotkodácsol,
    S nem verik ki a szobából.

    Dehogy verik, dehogy verik!
    Mint a galambot etetik,
    Válogat a kendermagban,
    A kiskirály sem él jobban.

    Ezért aztán, tyúkanyó, hát
    Jól megbecsűlje kend magát,
    Iparkodjék, ne legyen ám
    Tojás szűkében az anyám. –

    Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
    Hadd beszélek mostan veled,
    Régi cseléd vagy a háznál,
    Mindig emberűl szolgáltál,

    Ezután is jó légy, Morzsa,
    Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
    Élj a tyúkkal barátságba’…
    Anyám egyetlen jószága.

    Vác, 1848. február

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    Mert nincs rendében eljárásotok,
    Ti a dolog végébe kaptatok,
    És így tevétek már régóta mindig;
    Látják, kik a multat végigtekintik.
    Ki képzel olyan templomépitőt,
    Ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    Alája rakja szépen a falat,
    S legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    Ezért ad a hon nektek kenyeret,
    Ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    Sükert mutattok is föl néha-néha,
    Csak olyan az, mint hogyha engemet
    A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    Ételt, s talán még épen olyan ételt,
    Mitől szomjúságom csak jobban éget.
    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    Elmémet a bölcsőben hagytam én.

    Hiába minden szép és jó beszéd,
    Ha meg nem fogjátok az elejét,
    Ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.
    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    A nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    Amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    Eláradó bőségben termenek,
    S bár az utósó szolga és a pór
    Zsebébül aranyat marokkal szór:
    Azon nemzetnek még sincs semmije,
    Azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    Azon nemzet gazdag végtelenűl,
    Mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    Mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    A ház végére láncba szoriták,
    S láncát harapva tördeli fogát,
    Amellyel védni tudná a hazát…
    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    Megvetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

  • Petőfi Sándor: Rózsavölgyi halálára

    Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
    Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
    Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
    Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
    Ez nekem még keserűbb!

    Régi sorsa magyaroknak a bánat,
    E nélkül már tán élni sem tudnának,
    Ha már így van, ébredj föl vén barátom,
    Hadd busúljunk legalább a nótádon,
    Hadd busúljunk nótádon!

    Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
    Nem igen néz se’ előre, se’ hátra,
    Elfeledte, ami történt ezelőtt,
    A jövő meg? bánja is ez a jövőt.
    Bánja is ez a jövőt!

    Egyszer ember csak a magyar, mikor a
    Fülét, szivét megtölti a muzsika,
    Könnybe lábbad a két szeme olyankor,
    Eszébe jut a siralmas hajdankor,
    A siralmas hajdankor.

    Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
    Kiket ott a török fegyver levágott;
    Ha őket eltemették vón rendesen,
    Húszezer sír állna ottan egy helyen,
    Húszezer sír egy helyen!

    És mikor már kibusúltuk magunkat,
    Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
    És ha akkor ott volna az ellenség,
    Ha mégannyi volna is mind elesnék,
    Mind egy szálig elesnék!

    Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
    Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
    Hogy kivirít még a magyar nép fája,
    S lombjait majd isten, ember csodálja,
    Isten, ember csodálja! –

    Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
    Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
    Olyan istenigazában tudtad te,
    Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
    A magyarnak a szive.

    Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
    Pedig veled ötven évet mulattunk,
    Gyere vissza, áldom azt az istened,
    Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet,
    Kezdd el azt az ötvenet! – –

    Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
    Megjelent, de csak addig volt idefent,
    Mig kezével hajlékára mutatott…
    Mi van benne? hegedű és koldusbot,
    Hegedű és koldusbot!

    Pest, 1848. január 29.

  • Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája…

    Szerelemnek rózsafája…
    Árnyékában heverek,
    Hulldogálnak homlokomra
    Illatozó levelek.

    Szerelemnek fülmiléje
    Csattog a fejem fölött,
    Képzetemben minden hangja
    Egy-egy isten-álmat költ.

    Szerelemnek poharában
    Ajkamat fürösztgetem,
    Nem oly édes másból a méz,
    Mint ebből a gyötrelem.

    Szerelem fejér felhői
    Errefelé lengenek,
    Mintha engem látogatni
    Jőne egy angyalsereg.

    Szerelemnek holdvilága
    Rám aranypalástot vet,
    Eltakarja, felejteti
    Vélem szegénységemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: A puszta, télen

    Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
    Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
    Amit a kikelet
    És a nyár gyüjtöget,
    Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
    A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

    Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
    Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
    S a dalos madarak
    Mind elnémultanak,
    Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
    Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

    Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
    Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
    Vagy hogy rövidlátó
    Már öregkorától,
    S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
    Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

    Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
    Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
    Mikor vályú elé
    Hajtják estefelé,
    Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
    Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

    Leveles dohányát a béres leveszi
    A gerendáról, és a küszöbre teszi,
    Megvágja nagyjábul;
    S a csizmaszárábul
    Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
    S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

    De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
    Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
    Mert a pince kulcsát
    Akár elhajítsák,
    Senki sem fordítja feléjök a rudat,
    Hóval söpörték be a szelek az utat.

    Most uralkodnak a szelek, a viharok,
    Egyik fönn a légben magasan kavarog,
    Másik alant nyargal
    Szikrázó haraggal,
    Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
    A harmadik velök birkozni szemközt jő.

    Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
    A rónára halvány ködök telepűlnek,
    S csak félig mutatják
    A betyár alakját,
    Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
    Háta mögött farkas, feje fölött holló.

    Mint kiűzött király országa széléről,
    Visszapillant a nap a föld pereméről,
    Visszanéz még egyszer
    Mérges tekintettel,
    S mire elér a szeme a tulsó határra,
    Leesik fejéről véres koronája.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

    Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
    A ruhámat foltozgatod?
    Rongyosan is jó az nékem,
    Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

    Sejtek, sejtek én valamit,
    A jóisten tudja, hogy mit,
    De elég, hogy szól sejtésem,
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Nem maradhat így sokáig,
    Mi hogyan lesz, majd elválik,
    Elválik a csatatéren,
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Drága áru a szabadság,
    Nem ingyen, de pénzen adják,
    Drága pénzen, piros véren;
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Ha ilyen szép kéz varrja meg,
    A győzelem belészeret,
    S mindig ott lesz közelében;
    Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

    Az életcél boldogság, de elébb
    Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
    Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
    Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
    A becsülettől soha el ne térj
    Sem indulatból, sem pedig dijért,
    Szeresd hiven felebarátidat,
    Ne vond föl közted s más közt a hidat,
    A hon nevét, a drága szent hazát
    Szivednek legtisztább helyére zárd,
    S imádd az istent, s mindenekfelett
    Áruld erősen költeményimet.

    Pest, 1848. január