https://verskucko.com

Kategória: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Erőltetett menet

    Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
    s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
    de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
    s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
    s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
    hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

    Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
    fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
    hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
    és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

    Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
    mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
    ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
    a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
    s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
    a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
    és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
    s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
    de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

    Bor, 1944. szeptember 15.

  • Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

    A mélyben néma, hallgató világok,
    üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
    de nem felelhet senki rá a távol,
    a háborúba ájult Szerbiából
    s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
    s szivemben nappal ujra megtalálom,
    hát hallgatok, míg zsong körém felállván
    sok hűvös érintésü büszke páfrány.

    Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
    ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
    s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
    s kihez vakon, némán is eltalálnék,
    most bujdokolsz a tájban és szememre
    belülről lebbensz, így vetít az elme;
    valóság voltál, álom lettél ujra,
    kamaszkorom kútjába visszahullva

    féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
    s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
    a hitvesem leszel, – remélem ujra
    s az éber lét útjára visszahullva
    tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
    csak messze vagy! Túl három vad határon.
    S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
    A csókjainkról élesebb az emlék;

    csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát,

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.
     
    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. augusztus-szeptember

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Radnóti Miklós: Töredék

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor az ember úgy elaljasult,
    hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
    s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
    befonták életét vad kényszerképzetek.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
    az áruló, a rabló volt a hős, –
    s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
    már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor ki szót emelt, az bujhatott,
    s rághatta szégyenében ökleit, –
    az ország megvadult s egy rémes végzeten
    vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor gyermeknek átok volt az anyja,
    s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
    az élő írigylé a férges síri holtat,
    míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor a költő is csak hallgatott,
    és várta, hogy talán megszólal ujra –
    mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
    a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

    1944

  • Radnóti Miklós: Majális

    A hangraforgó zeng a fű között,
    s hördül, liheg, akár egy üldözött,
    de üldözők helyett a lányok
    kerítik, mint tüzes virágok.

    Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
    a háta barna, lába még fehér,
    a rossz zenén kis lelke fellebeg
    s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

    Fiúk guggolnak és parázslanak,
    az ajkukon ügyetlen szép szavak,
    duzzasztja testük sok kicsiny siker
    s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

    Lehetnének talán még emberek,
    hisz megvan bennük is, csak szendereg
    az emberséghez méltó értelem.
    Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

  • Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
    talán most senki sincs.

  • Radnóti Miklós: Nem bírta hát…

    Dési Huber István emlékére

    Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
    a multat és e bomlott éveken
    virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
    nem bírta más, csupán az értelem,
    s az bírta volna még. De megszökött a test,
    szived megállt, a festék megmeredt,
    üres maradt a karton és a vászon,
    kezed nem méláz már a lap felett;
    árván maradt világod és világunk,
    sötéten színes, fölmért s tág világ;
    bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
    s a dési templom és a dési fák.

    A sorsod ellenére voltál mester
    és példakép. Hivő, igaz, okos;
    a munkáló idő emel ma már;
    hiába omlik rád sír földje most,
    a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
    csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
    hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
    de megtanul majd s többé nem felejt el.

    S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
    a külvárost, a tájat, társait;
    mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
    vagy tűzfalat, mert minden arra int:
    „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
    ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
    hordozd szivedben. Éld e rossz világot
    és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
    hogy más legyen.”

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!
    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.
    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

  • Radnóti Miklós: Tétova óda

    Mióta készülök, hogy elmondjam neked
    szerelmem rejtett csillagrendszerét;
    egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
    De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
    és néha meg olyan, oly biztos és örök,
    mint kőben a megkövesült csigaház.
    A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
    s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
    S még mindig nem tudom elmondani neked,
    mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
    óvó tekinteted érzem kezem felett.
    Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
    És holnap az egészet újra kezdem,
    mert annyit érek én, amennyit ér a szó
    versemben s mert ez addig izgat engem,
    míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
    Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
    mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
    s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
    az asztalon és csöppje hull a méznek
    s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
    s magától csendül egy üres vizespohár.
    Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
    hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
    Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
    elszáll, majd visszatér a homlokodra,
    álmos szemed búcsúzva még felém int,
    hajad kibomlik, szétterül lobogva,
    s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
    Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
    de benned alszom én is, nem vagy más világ,
    s idáig hallom én, hogy változik a sok
    rejtelmes, vékony, bölcs vonal
    hűs tenyeredben.

    1943

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941