https://verskucko.com

Kategória: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

    Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
    a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
    hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

    Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
    oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
    pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

    Meséled, még nem is volt egészen három óra,
    mikor már felriadtam rémülten és felültem,
    motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
    a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
    madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

    Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
    Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
    s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
    S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

    1941

  • Radnóti Miklós: Tajtékos ég

    Tajtékos égen ring a hold,
    csodálkozom, hogy élek.
    Szorgos halál kutatja ezt a kort
    s akikre rálel, mind olyan fehérek.

    Körülnéz néha s felsikolt az év,
    körülnéz, aztán elalél.
    Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
    s micsoda fájdalomtól tompa tél!

    Vérzett az erdő és a forgó
    időben vérzett minden óra.
    Nagy és sötétlő számokat
    írkált a szél a hóra.

    Megértem azt is, ezt is,
    súlyosnak érzem a levegőt,
    neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
    mint születésem előtt.

    Megállok itt a fa tövében,
    lombját zúgatja mérgesen.
    Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
    nem vagyok gyáva, gyönge sem,
    csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
    némán motoz hajamban és ijedten.

    Feledni kellene, de én
    soha még semmit sem feledtem.
    A holdra tajték zúdúl, az égen
    sötétzöld sávot von a méreg.
    Cigarettát sodrok magamnak,
    lassan, gondosan. Élek.

    1940

  • Radnóti Miklós: Nyugtalan órán

    Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
    most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
         Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
               alkonyi tájakon égi játék.

    Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
    a mélyben élek, néma kövek között.
         Némuljak én is el? mi izgat
               versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

    Ki kéri tőled számon az életed,
    s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
         Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
               sírba se tesznek, a völgy se ringat,

    Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
    ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
         mit néki mondok és megértik
               nagyranövő fiak és leányok.

    1939

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • Radnóti Miklós: Naptár

    JANUÁR
    Későn kel a nap, teli van még
    csordúltig az ég sűrü sötéttel.
    Oly feketén teli még,
    szinte lecseppen.
    Roppan a jégen a hajnal
    lépte a szürke hidegben.
    1941

    FEBRUÁR
    Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
    végül elolvad a hó;
    csordul, utat váj.
    Megvillan a nap. Megvillan az ég.
    Megvillan a nap, hunyorint.
    S íme fehér hangján
    rábéget a nyáj odakint,
    tollát rázza felé s cserren már a veréb.
    1941

    MÁRCIUS
    Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
    vidám, kamaszfiús
    szellőkkel jár a fák alatt,
    s zajong a március.
    A fázós rügy nem bujt ki még,
    hálót se sző a pók,
    de futnak már a kiscsibék,
    sárgás aranygolyók.
    1941

    ÁPRILIS
    Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
    s féllábon elszalad.
    Ó április, ó április,
    a nap se süt, nem bomlanak
    a folyton nedvesorru kis rügyek se még
    a füttyös ég alatt.
    1939

    MÁJUS
    Szirom borzong a fán, lehull;
    fehérlő illatokkal alkonyul.
    A hegyről hűvös éj csorog,
    lépkednek benne lombos fasorok.
    Megbú a fázós kis meleg,
    vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
    1941

    JÚNIUS
    Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
    az ég derüs, nincs homlokán redő,
    utak mentén virágzik mind az ákác,
    a csermelynek arany taréja nő
    s a fényes levegőbe villogó
    jeleket ír egy lustán hősködő
    gyémántos testü nagy szitakötő.
    1941

    JÚLIUS
    Düh csikarja fenn a felhőt,
    fintorog.
    Nedves hajjal futkároznak
    meztélábas záporok.
    Elfáradnak, földbe búnak,
    este lett.
    Tisztatestü hőség ül a
    fényesarcu fák felett.
    1940

    AUGUSZTUS
    A harsány napsütésben
    oly csapzott már a rét
    és sárgáll már a lomb közt
    a szép aranyranét.
    Mókus sivít már és a büszke
    vadgesztenyén is szúr a tüske.
    1940

    SZEPTEMBER
    Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
    a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
    vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
    a perzselőt! a hűs esők előtt.
    Felhőn vet ágyat már az alkonyat
    s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
    Kibomló konttyal jő az édes ősz.
    1940

    OKTÓBER
    Hűvös arany szél lobog,
    leülnek a vándorok.
    Kamra mélyén egér rág
    aranylik fenn a faág.
    Minden aranysárga itt,
    csapzott sárga zászlait
    eldobni még nem meri,
    hát lengeti a tengeri.
    1941

    NOVEMBER
    Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
    a holtak foga koccan. Hallani.
    S zizegnek fönn a száraz, barna fán
    vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
    Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
    félek? nem is félek talán.
    1939

    DECEMBER
    Délben ezüst telihold
    a nap és csak sejlik az égen.
    Köd száll, lomha madár.
    Éjjel a hó esik és
    angyal suhog át a sötéten.
    Nesztelenül közelít,
    mély havon át a halál.

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!

    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!

    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!

    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!

    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    1938

  • Radnóti Miklós: Őrizz és véd

    Álmomban fú a szél már éjjelente
    s a hófehéren villanó vitorlák
    csattogva híznak messzi útra készen.
    Úgy írom itt e lassu költeményt,
    mint búcsuzó, ki újra kezdi éltét,
    s ezentúl bottal írja verseit
    szálló homokra távol Áfrikában.

    De mindenünnen, Áfrikából is
    borzalmas sírás hallik; rémitő
    gyermekét szoptatja nappal, éjjel
    szederjes mellén a dajka idő.

    Mit ér a szó két háború között,
    s mit érek én, a ritka és nehéz
    szavak tudósa, hogyha ostobán
    bombát szorongat minden kerge kéz!

    Egünkre láng fut és a földre hull
    az égi fényjelekből olvasó,
    fájdalom kerít körül fehéren,
    akár apályidőn tengert a só.

    Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
    s te hószín öntudat, maradj velem:
    tiszta szavam sose kormozza be
    a barna füsttel égő félelem!

    1937

  • Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig

    Istenhegyi jegyzetek

    Röviden
    Barátaim, ha rövid a papír
    az ember akkor apró verset ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Hajnal
    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    A ház előtt
    A világot már nem érted,
    s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
    Esni kezd s a sarkon egy
    kövér asszonnyal trécsel egy
    kisértet.

    Lapszélre
    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Gyermekkori emlék
    Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
    jobbra a konyha, kérj magadnak, –
    bíztat rokonom, a jó Eduárd.
    S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
    zsírba mártogatott kenyerekkel
    settengek és a konyha-némberek
    szivét lágyítva hangosan nyelek.

    Nyolc óra
    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon.

    Később (Sírfelirat)
    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    S majd így tünődöm…?
    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
    megmaradt?

    Este lett
    Este lett a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.

    Bűntudat
    Ringóra dongó.
    Leírtam s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?

    Éji mozgolódás
    Halálra rémiti
    a rég alvó fasort
    egy felriadt kuvik.
    A tócsa loccsan és a hold
    a víz alá bukik.

    Éjféli vihar
    Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
    felhallik egészen a házig.
    Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
    gyorslábu kis őzre vadászik.

    1938

  • Radnóti Miklós: Ez volna hát…

    E ritkán szálló szó, e rémület,
    ez volna hát a termő férfikor?
    E korban élek, árny az árnyban;
    kiáltottam? már nem tudom mikor.
    Ó árny az árnyban, csöndben némaság
    Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
    Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
    csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

    Ó mennyi társ, s a fájdalomban
    legtöbbje mégis úri vendég;
    emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
    hamar halálra növő növendék.
    Bársony sötétség nem vigasztal,
    és már nem oldoz fel tüskés harag,
    virrasztva várom és reménytelen,
    mikor derengenek fel a falak.

    Reménytelen napokra vénülök,
    a régi villongó költőfiút
    konok, nehézkes férfi váltja fel,
    akit ziháltat már a régi út.
    Ziháltat s a kacér kapaszkodót
    új váltja fel, halálos, hős orom,
    széljárta sziklaszál felé vivő
    vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

    Már onnan jő a szél és hozza híreit,
    fütyölni kezd a fölriadt eresz;
    az ifju asszony arcát fény legyinti,
    felsírja álmát és már ébredez.
    Már ébredez, álmos, szelíd szemén
    az éber értelem villan megint,
    álmára gondol s készül a vadnál
    vadabb világba, míg körültekint.

    Körültekint és védő, hűs keze
    néhányszor végigröppen arcomon,
    elalszom, fáradt szívem szíve mellett
    s szememre fú a jólismert lehellet.

    1937

  • Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

    Erőszakos, rút kisded voltam én,
    ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
    öcsémet halva szülted-é,
    vagy élt öt percet, nem tudom,
    de ott a vér és jajgatás között
    úgy emeltek föl a fény felé,
    akár egy győztes, kis vadállatot,
    ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
    mögötte két halott.

    Mögöttem két halott,
    előttem a világ,
    oly mélyről nőttem én,
    mint a haramiák;
    oly árván nőttem én,
    a mélységből ide,
    a pendülő, kemény
    szabadság tágas és
    szeles tetőire.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen hüvös.
    Hívó szavad helyett kígyó
    szisszent felém játékaim
    kis útain, ha este lett
    s párnáimon vért láttam én,
    a gyermeket elrémitő,
    nagy, hófehér pehely helyett.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen magos az ifjúság!
    A két halál megérte-é? –
    kiáltottam a kép felé,
    mely ott sütött szobám falán.
    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    a képen huszonöt talán,
    ünnepélyes ifju nő,
    komolykodó, tünődő.

    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    most ugyanannyi lettem én,
    huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
    anyácska! véres szökevény!
    Anyácska, véres áldozat,
    a férfikorba nőttem én,
    erősen tűz a nap, vakít,
    lepke kezeddel ints felém,
    hogy jól van így, hogy te tudod,
    s hogy nem hiába élek én.

    1937