Reggelente megérkezem
burkomban és még félig alva.
Ül és összehasonlítom
vele, akit ölök magamba.
Az ő, aki egy célra ráfagy
és nem az, aki bennem ébred,
nem, akit néztem gótikának,
s álmomból följön, mint egy ének.
*
Ha arca csillárját kigyújtja,
s én állok, mint égő mezőben,
fölsistereg kamasznyi múltja –
látja, hogy bőrömet kinőttem.
Kicsi a kabát, szűk a ház,
padlón oltok erdőnyi lángot.
Kinyitja szemem ablakát,
és tapsol a fölforduláshoz,
és arca csillárját kigyújtva
áll ő is, mintha lángban állna.
Öszvér-szürke, leplombált múltja
ráül kialvó homlokára.
Nem illik írnom, ahogyan férfinak,
nem láthatok egy férfit az ágyra,
nem írhatom, hogy az esték alatt
akár lángoló benzintartályokat
érzem bőrömet, csontomat égni;
karját, hogy tenyeremmel koszorúzzam,
ha akartam is, nem illett –
Nem illett sajognom, sajogtam,
ahogy a szemen lőtt állat,
ha ő éppen vendégeivel vacsorálgat.
Írhatom, hogy felhőfoszlány vagyok
egy detronizált istenke kötényén,
gyomrot lukasztó temetéseken
elsirathatom én is magamat,
haza loholhatok és főzhetek békén,
írhatok arcok, szemek csillárjáról,
ünnepelhetek madarat és tájat,
de nem írhatom, hogy csontomig kívánom,
s teste belakja minden éjszakámat.
*
Ki is vagy nekem, nem tudom,
buszperron pokla, néma telefon,
közért, munka, két járdasor,
megbicsakló hangszálaim,
hajszolt, de máig nem lelt mondat –
Magasztalhatna ez a rím,
szebb, ha tisztellek gondnak.
Írjam-e, hogy te vagy napkelet,
mert oltalmadban élek?
Ha nem lehetek is veled,
belengi lélegzetemet
goromba fényességed.
Hazátlanból honosa lettem:
begyalogoltam tartományod.
Fürödtem felségvizeidben.
Aszfaltodon aranyat ások.
Írhatnám, hogy halálig mondom
nevedet, mint a létezésnek
igéjét e poros porondon,
míg korlátok tövében égek.
Deklarálom: te vagy az Isten
a vasbeton mennyországában,
s hogy bőrömet vásárra vittem,
amikor színed elé álltam;
írhatnám, hogy te vagy a kezdet,
ki engem jelenné emelhet.
Év az évre hiába épül:
nem, nem vonhatlak menedékül.
*
Farkasszemet néztem vele,
s belebuktam arca tavába.
A gyönyör kínja, melege
égetett, szárított hiába.
Elporladtam és föltámadtam
váltakozva, naptári pontos
következéssel, s megriadtan
láttam: hajamban tűzvészt hordok.
Hajam tövétől talpamig
vonultam izzó áhítatban,
bíztam csak benne: megtanít,
hogy önmagammá változtassam.
Tátogni étien? (barna kamra)
Bögrényi só, kenyércsonk nélkül?
Ne ismerjek semelyik magamra?
S a hangom didergősre kékül?!
Nem parolázok a magánnyal:
nyíljon inkább a föld alattam,
tűnjek el mocskában, sarában,
temetetlenül, siratatlan.
