Lassan elülnek a zajok,
a nap fénye összegyűlik a fák között,
mint víz a mélyedésben.
A házak lehajtják fejüket,
az ég is halkabb lesz,
már csak a tücskök beszélnek.
Én ülök az ablakban,
a fények kihunynak körülöttem,
de bennem valami még világít –
egy apró emlék,
egy régi szó,
egy ember mosolya.
Nem nagy dolog, csak fény.
De elég, hogy ne legyen sötét.
