https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Hazám, keresztény Európa

    Útálom és arcába vágom:
    – Száz év, de tán kétezer óta
    őrült, mocskos, aljas világ ez,
    ez a farizeus Európa!

    Kenyér s jog helyett a szegényt
    csitítja karddal, üres éggel
    és cinkos lelkiismeretét
    avatag és modern mesékkel;

    száz év, de már kétezer óta
    hány szent vágy halt meg gaz szívében!
    Hazám, keresztény Európa,
    mi lesz, ha bukására döbben,

    mi lesz, ha újra földre száll
    a Megcsúfolt és Megfeszített,
    s mert jósága, hite, imája
    egyszer már mindent elveszített:

    mi lesz, ha megjő pokoli
    lángszórókkal, gépfegyverekkel,
    vassisakos, pestishozó,
    bosszúálló angyalsereggel?

    Mi lesz, ha megjő Krisztus és
    új országot teremt a földön,
    ha elhullanak a banditák
    s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

    ha égi szerelmét a földi
    szükséghez szabja ama Bárány
    s újra megvált – óh, nem a jók,
    de a gonoszok vére árán:

    hazám, boldogtalan Európa,
    ha túléled a harcok végét,
    elbírod-e még te az Istent,
    a Szeretetet és a Békét?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • **Szabó Lőrinc – A huszonhatodik év – 23

    A végtelen pillanat**

    Időnként elhagytalak: összevesztünk.
    s dac, vagy gyöngeség vitt, vagy egyszerűen
    kalandvágy, vagy mert az életeden
    akartunk változtatni (majdnem eltűnt
    ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk.
    hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
    tudtam felejteni, a végtelen
    pillanatot, melyben egymásra leltünk,
    az elsőt, a többé sose-szűnőt,
    a csillaggyújtó-indító erőt,
    felmentőnket minden bíró előtt,
    él, az, túlél az, halott kedvesem:
    te lobogsz, te maga a Szerelem,
    a lét teremtő idegeiben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Elmentél, s megnémult a táj

    Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
    mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
    s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
    hívó szavamra, nem akarta napfényes
    örömmel visszamondani neved, melyre
    tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

    A délután biztató zöldje elsápadt,
    a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
    az ibolyák szemében árva könny égett:
    kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
    húzza elgyengült szívem.

    A kilátó vén
    kövein álltam, a korlát előtt, honnan
    falunk fölött legtovább lehetett látni
    már messze ringó kis hajód vitorláit.

    Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
    míg meg nem érkezett az estharangszó!…

    Majd
    az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
    csillagok ültek pillámra. A hajlongó
    fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Hajnali himnusz

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Mint még sohasem

    Szeretnélek kibontani
    a hús ruhájából egészen
    s meglesni, új gyönyörűségben,
    milyenek tested csontjai.

    Mert egész tested szeretem
    és mind, ami építi kint s bent,
    szeretnék megismerni mindent,
    ami benned oly jó nekem.

    Szeretem a fogaidat
    s az ujjaidat, ízről-ízre,
    csókodban bujdosik az íze
    gerinced csigolyáinak.

    Két lábad futárként hozott,
    csuklóid forogtak, emeltek,
    bordáid kínálták a melled,
    mint az ölelést a karod,

    s ezek a csontok rám hajoltak,
    megszerettek és gyönyörű
    óráknak mindig drága, hű
    szolgái és dajkái voltak:

    hogyne szeretném hát, ami
    csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
    ami a külső lét mögött van
    és már isteni rejtelem?

    Szeretnélek kibontani
    s vigyázva összerakni újra,
    aztán, ha van, lelkedbe bújva
    álmodni, mint még sohasem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Titkok

    Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,
    egész tested oly idegen varázzsal
    kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
    titkai keltek volna újra benned,
    s az esti rét minden füve-virága
    lassan feléd fordult: új fény felé.
    Először szótlanul csodáltuk az
    isten homlokán szálló fellegek
    szenvedélyes vörösét, majd, mikor
    elhallgattak a lombok énekes
    lakosai, melled fölé hajoltam
    s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
    felismerés, hogy míg az alkonyat
    lobogása koszorúzta fejed:
    a szűzi Hold szállt le benned az égről
    s a buja Flóra csókol csókjaidban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

    Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
    és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

    Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
    és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

    Érzed az esti virágok izgató simogatását?
    (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

    Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
    mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

    s minden tagom külön megrészegűl,
    ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

    Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
    hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

    újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
    hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •     Szabó Lőrinc

        A LÉGY


        Az ablaknál volt Lóci, nézte,
        hogy mászkál egy légy föl s alá;
        szerette volna agyonütni,
        de a lelke nem vitte rá.

        Én olvastam, Lóci feszengett,
        a légy dúdolta énekét.
        — Mondd, apu, — szólt a gyerek végre —
        nem zavar téged ez a légy?

        — Nem engem — mondtam. Lóci elment
        s egy ceruzával visszajött,
        és sóváran nézett a légyre,
        mely az üvegen zümmögött.

        Sóváran és dühösen nézte,
        mint vesztett zsákmányt a vadász:
        szörnyen bántotta, hogy felébredt
        szívében a sajnálkozás.

        És szólt: — Itt nem lehet olvasni! —
        — Megdögölesszem? — szólt megint.
        — Dögöleszd meg! — mondtam keményen,
        s néztem, a gyerek hogy legyint

        egyet-kettőt a ceruzával —
        És már nem zümmögött a légy,
        és Lóci élvezte a hőstett
        s a bűntelenség örömét.

    Forrás: Lélektől lélekig