Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Szakítás

    Tudod mit? Nem védekezem.
    Nincs rád időm.
    Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
    Átnézek rajtad, mint a levegőn.
    Elég volt annyi éven át remélni
    és várni kiméletesen;
    már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
    Vállallak, és léted megszüntetem.

    Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
    de kibírlak, mint bármi mást:
    úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
    nézlek majd, mint egy sorscsapást.
    Téged csak a magad fájdalma izgat,
    ma is csak a dühödnek élsz;
    nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
    egyszer, talán, ha észretérsz.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: A neved

    (A Tücsökzene-ből)

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se, – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át
    s beillatosítja az éjszakát
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet
    s titka, te, vagy nála édesebb.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégse enyém ma

    Enyém volt s mégse enyém ma,
    enyém ma is, és idegen,
    ha eszembe jut, újra hajnal
    ragyog az életemen.

    Nézem s nem látom. Az arca
    csupa fény, felhő, remegés;
    virágzene: szóba fogni
    túlsok és túlkevés.

    Virágzene, érthetetlen.
    Ki tudja, nem álom-e?
    Tűnt évek titka, merengő
    fény- és illat-zene.

    Enyém volt s mégse enyém ma,
    nem enyém, s örökre az,
    neki üzenek, a szíve tudja,
    s megdobban: úgy van, igaz!

    Enyém volt és mégse enyém ma,
    enyém ma is, és idegen,
    ha eszembe jut, újra hajnal
    ragyog az életemen.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc – Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part, s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek, és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
    hunyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig súlyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelműség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utolérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak új, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcsesség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

    Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
    Fagyott rózsafák a sírod felett.
    Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
    Ragyogjon körül fájó glória!
    Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
    Láthatatlan és mégis ünnepi.
    Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
    Végső búcsúm a végső hatalom.
    Két új rózsatő a sírod felett.
    Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
    Te se halsz meg egészen! Kétezer
    évig mindig lesz, aki rád figyel:
    férfi sóváran, asszony irigyen –
    örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A baj

    Hogy nincs Isten, veled is az a baj;
    mint mindennel! Ha volna, egy kicsit
    tán csak használna az ész vagy a szív,
    a becsület, a munka vagy a jaj;
    öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal
    erő tán csak kivívna, valamit,
    ami nem foszlik, nem zsugorodik
    semmivé az agy roncs álmaival.
    De hát nincs (csak még nem mindenki tudja):
    s nincs más, kihez fordúlni: újra s újra
    kétségbeejt minden cél örök útja.
    Mint veréb csőre a réműlt magot,
    forgatnak szájukban a gyors napok…
    Csoda, ha már tőled is borzadok?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

    Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
    hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
    a végső kétségbeesés segít,
    a tűrhetetlen! Síri türelemmel
    agyam sírjából ébresztettelek fel:
    az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
    a halál az: én látlak, szemeid
    rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
    Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
    frissíti bennem minden gondolat;
    s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
    hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
    s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
    hátamon érzem szíved dobogását.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Valami örök

    Valami örök tovasuhogás,
    valami csöndbe, puha végtelenbe,
    valami tegnap, mely mintha ma lenne,
    valami vízalatti ragyogás,
    valami messze, panasznéma gyász,
    valami jaj, melynek már nincs keserve,
    valami vágy s a vágy tilalma benne,
    valami könnyű, szellőhalk varázs,
    valami, ami nem is valami,
    valami még kevesebb, az, ami
    valami tűntén kezd csak sejleni,
    valami lassú, árnyhűs rejtelem,
    valami, ami újul szüntelen,
    valami gyors, lőtt seb a szívemen.

    Forrás: DIA