https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Emlékszel? Mire?

    A perc után, a lobbanás után,
    a fényszárnyak, a robbanás után,
    melyben agyamtól a lábujjadig
    a mindenség végső határait
    bejárta bennünk isten gyönyöre,
    a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
    te is érezted, mint én, azt a jó
    lankadást, a visszazsugorodó
    életet, az emberit, amit én?
    Még ájult voltam, s bőröm felszínén
    valami nyugodt, ismerős meleg
    ömlött el: az újra-nyíló erek
    hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
    s az zsongatott és altatott: a szánk
    félrecsúszott: még éreztem, milyen
    édes voltál, és hogy a szerelem…
    Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
    mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Babits

    Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
    Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
    Mit láttam benned? Magam végzetét.
    Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
    Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
    Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
    Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
    S te? Egy torzonborz állat vágyait.
    Én? Istent, akit meg kell váltani.
    Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
    S később? Hogy ellenség én vagyok.
    S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
    Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
    S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
    S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
    Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
    S a legvégén, te? Így rendeltetett.
    S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

    S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
    – Számolni kezdeném a perceket.
    Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
    – Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
    S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
    – Füst s láng bennem is együtt kavarog.
    Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
    – Nem mozdulok, el ne riasszalak!
    Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
    – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
    Mit mond majd az első tekinteted?
    – Hogy eddig csak hazudni mert neked.
    Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
    – Félelmes az isten ígézete!
    Utad leszek tőle a föld felé.
    – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
    Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
    – Még a boldogság is rettenetes!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A Romlás Virágai

    Ragadtak rám a nyelvek. A latin
    rég hozta a franciát, s így megint
    új ablakokkal tárult a világ.
    Hogy kígyót-békát, dekadenciát
    s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
    kíváncsivá tett: milyen hát az a
    párizsi költő-szörnyeteg, aki
    annyi zsenit meg tudott rontani?
    Háború volt, ritka a francia
    könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
    Oláh Gábor hallotta Palitól
    – Kardostól – hogy egy vasutas fia
    Debrecenben min töri a fejét
    s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
    a beszerezhetetlent: repeső
    kézzel rögtön papírt vettem elő
    s körmölgetve vagy két hónapon át
    lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ady

    Ez után a nagy becsi nyár után,
    már háborúban, állandó tanyám
    a könyvtár lett, a kollégiumi
    anyakönyvtár. Boltos ablakai
    az udvarra nyíltak, hol, évekig,
    annyit játszottam, jobbfelől pedig,
    a belső szentélyből, vén tornyai
    látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
    Károly bácsi rakta a könyveket
    az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
    dörmögve, mikor a kérőlapon
    ősszel hirtelen olyan változást
    tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?”
    „Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
    s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
    nyújtotta a könyvet a pulton át…
    Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
    Olvasni kezdtem az Új Verseket.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Irodalomtörténet

    Volt ott egy irodalomtörténet is;
    Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis
    Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem
    tünődtem még írókon, verseken,
    s most elbámultam: azt hittem, hogy a
    költészet olyan, mint a biblia,
    titkos, szent s roppant távoli dolog;
    s látnom kellett, szinte káprázva, hogy
    ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi,
    de „kisgazda”, „kemenesaljai”,
    s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett,
    s bár lekritizálták, – akit szeretett,
    a nő nevét is őrzik, tisztelik!
    Utána elolvastam Kölcseyt,
    a portrét róla, s egyre lázasabb
    izgalommal a többit, másokat,
    aki csak volt s van: mire este lett,
    tudtam az irodalomtörténetet.

    Forrás: DIA

    r

  • Szabó Lőrinc: Rossz lányok

    Rossz fiúk után a rossz lányokat
    ismertem meg. Csak a tanyájukat
    s a hírüket. De elég volt az is.
    Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
    úgy fájt a létük. Minden éjszaka
    piros függönnyel, pokol ablaka,
    világítottak. Egy szomszéd diák
    a házukban agyonlőtte magát,
    s rendőrség szállt ki. Istállószagú
    s félig, mint a romlott tej, savanyú
    volt a környékük. „Parancsnokuk a
    vak mester s a fekete zongora”
    – mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
    ha az rákezdi, előbb az egész
    szalon, együtt, részegen…”, – valamit
    mondtak még – „…azután összeteszik…”
    – a többit már csak súgták. – Rémület
    és undor rázott: őrültek ezek?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hatodnap

    Öt napig vártam, öt teljes napig.
    Csak apa előtt mondtam valamit
    a titkomról, de oly zavarosan,
    hogy meg sem értett… Resteltem magam
    – úgy látszik – hogy olyan avult csodák
    érdekelnek, amiket meg se lát,
    meg sem említ már régi, igazi
    nagyvárosi ember, debreceni.
    Hatodnap aztán ott voltam megint
    a Fő utcán. Ami csak mese, mind
    emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
    volt látni, messziről, hogy tündököl
    az arany tábla!… S odaértem… És
    elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
    ezt mondta csak a csoda-felirat.
    Ki lopta el az Óriásomat? –
    jajdult a szívem, szinte hangosan…
    Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Debrecenben

    Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
    vitt, nyolcéves fiút, első utam
    Debrecen főutcáján. Mindenütt
    legendát vártam, hajdúkat s velük
    törököket, tűzvészt, gályarabot,
    s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
    és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
    hős vesz körül… Kisvonat mozdonya
    pöfögött fel s alá, mesebeli,
    guruló vaskocka, s kocsijai:
    micsoda játék!… S vágy s való között
    egyszer csak átléptem a küszöböt:
    egy bolt felett cégtáblát láttam és
    rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
    arany betűket… Megnéztem megint:
    Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
    gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
    s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

    Forrás: DIA