https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Hangverseny után

    A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
     haza a hangverseny után,
    mintha agyamban rakott volna fészket
     egy egész liget csalogány.

    Még bennem a hegedűk remegése,
     idegem zizeg valahány.
    Visz az autóbusz, de dalába burkol
     egy egész liget csalogány.

    Robog a kocsi, és semmit se hallok,
     oly jó ez a zsongó magány;
    mint felhő röpdös körül és emelget
     egy egész liget csalogány.

    Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
     úgy visz a kocsi, oly puhán;
    és leszállunk a budai hegyeknél,
     én és egy liget csalogány.

    S ahogy fölnézek a tavaszi égre
     e szép, magányos éjszakán,
    csillagok ligete csattog köröttem
     s egy egész égbolt csalogány.

    Forrás: DIA

    ,

  • Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

    Ünnep előtt volt. Kint a kertben
    húsvéti bárány bégetett,
    most borult virágba az alma,
    a barackfa már vetkezett,

    én meg épp versbe igyekeztem
    fogni életet és halált,
    mikor egyszerre nyílt az ajtó,
    jött Lóci és elémbe állt

    s megszólalt: – Apu, verset írtam!
    – De hisz még nem tudsz írni, te!
    – Nem is írtam, csak kigondoltam.
    – No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

    szólt Lóci, azzal nekikezdett
    s két sorban elmondta a verset:
    „Az életet adja, adja,
    egyszerre csak abbahagyja.”

    Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
    a versed? Ennyi az egész?
    – Hát az istenről, az a címe! –
    magyarázta a gyerek; és:

    – Nem kéne még valami hozzá?
    kérdeztem én kíváncsian.
    – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
    ebben már minden benne van.

    – Benne van, jól van, igazad van,
    szép a vers, menj és játssz tovább! –
    Szinte ijedten csókoltam meg
    Lóci hatéves homlokát…

    Ő elrohant… Kint ragyogott a
    tavasz, a bárány bégetett
    s én eltünődve ezt a verset
    írtam a magamé helyett.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

    Karácsonyra feljött vidékről
    Lóci kedvence, az apám.
    Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
    hogy délelőtt és délután

    tőle visszhangzott az egész ház
    és én már féltem egy kicsit,
    hogy itt hiába az okos szó,
    itt már csak a terror segít.

    Apám, látva, hogy unokája
    hogy a nyakamra nő, talán
    nevetett magában az ifjabb
    ügyetlen apán, a fián,

    s ha nem is gondolt vissza arra
    az időre, mikor velem
    bánt el, meg akarta mutatni,
    hogy hogy nevelnek helyesen,

    s mondott valamit a gyereknek,
    fél-tilalmat és fél-panaszt…
    Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
    hisz olyasmit vagy ugyanazt

    mondtam volna esetleg én is…
    S szavára Lóci dacosan
    összerezzent, és vele én is,
    egész úgy, mintha én magam

    kaptam volna a szemrehányást,
    a szót, a tiltót, büntetőt,
    azt, ami oly gyűlöletes volt
    harmincegy évvel ezelőtt:

    úgy éreztem: most készülődik
    ellenem egy más akarat,
    úgy éreztem: lapulni kell, vagy
    összetörik a csontomat,

    és elöntött a keserűség,
    a gyerekkori fájdalom – –
    És Lóci felelt: – Csak azért is!
    Úgy lesz, ahogy én akarom! –

    És apám szólt: – De nem szabad, mert
    apu megbüntet!… – Lázadó
    hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
    leszek! csak rossznak lenni jó! –

    Néztem apámat: énhelyettem
    játszotta meg, hogy szigorú,
    és Lócit: s láttam, hogy helyettem
    lázadt fel szegény kisfiú:

    helyettem lázadt, s amit egykor
    nem mertem, most megtette ő,
    s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
    előttem a nemhitt jövő,

    s valamit akartam csinálni,
    valami bolondot, vígat,
    ami majd mindent elfeledtet,
    és szóltam: – Lóci, gyere csak,

    gyere, kis disznó, megtanítlak
    röfögni… – Röfögtem neki
    és Lóci is röfögni kezdett,
    hogy potyogtak a könnyei,

    és béke lett és már mosolygott
    a harminc év kísértete,
    Lóci játszott s én nem sajnáltam,
    hogy a napom elment vele.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

    Veszekedtem a kisfiammal,
    mint törpével egy óriás:
    – Lóci, ne kalapáld a bútort!
    Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
    Jössz le rögtön a gázrezsóról?
    Ide az ollót! Nem szabad!
    Rettenetes, megint ledobtad
    az erkélyről a mozsarat!

    Hiába szidtam, fenyegettem,
    nem is hederített reám;
    lépcsőnek használta a könyves
    polcokat egész délután,
    a kaktusz bimbait lenyírta
    és felboncolta a babát.
    – Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
    s az asztal tetejére állt.

    Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
    de azért tetszett a kicsi,
    s végül, hogy megrakni ne kelljen,
    leültem hozzá játszani.
    Leguggoltam s az óriásból
    negyedórára törpe lett.
    (Mi lenne, gondoltam, ha mindig
    lent volnál, ahol a gyerek?)

    És ahogy én lekuporodtam,
    úgy kelt fel rögtön a világ:
    tornyok jártak-keltek köröttem
    és minden láb volt, csupa láb,
    és megnőtt a magas, a messze,
    és csak a padló volt enyém,
    mint nyomorult kis rab mozogtam
    a szoba börtönfenekén.

    És ijesztő volt odalentről,
    hogy olyan nagyok a nagyok,
    hogy mindent tudnak és erősek
    s én gyönge és kicsi vagyok.
    Minden lenézett, megalázott,
    és hórihorgas vágy emelt
    – föl! föl! – mint az első hajóst, ki
    az egek felé szárnyra kelt.

    És lassan elfutott a méreg,
    hogy mégse szállok, nem növök;
    feszengtem, mint kis, észre sem vett
    bomba a nagy falak között;
    tenni akartam, bosszút állni,
    megmutatni, hogy mit tudok.
    Negyedóra – és már gyűlöltem
    mindenkit, aki elnyomott.

    Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
    És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
    Lóci lerántotta az abroszt
    s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
    Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
    – No, ne félj, – mondtam csendesen.
    S magasra emeltem szegénykét,
    hogy nagy, hogy óriás legyen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Számadás

    Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
    Az emberek.
    Legjobb gyönyöreidet kik adták?
    Az emberek.
    Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
    rendetlenebb!
    Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
    a fejemet.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

    Hajnali négykor bekiabáltak,
    ahogy a torkukon kifért,
    (bár az ablak alatt a fáknak
    zöld korcsmáiba még alig ért,
    még nem is ért új fénye a napnak)
    s mint a bolondok, úgy kacagtak,
    kurjongattak az ablak alatt vad
    vígadozásban a kerti rigók.

    Hajnali négykor e szárnyas égi
    korhelyek dala vert ma fel.
    Micsoda hangok csetepatéi!
    Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
    Bosszantott ez a csibészlárma,
    de a szívem nemsokára
    együtt dalolt, egy nótára
    vert veletek, buta sárgarigók.

    S mintha én volnék a hajnal,
    mintha én volnék a kert,
    úgy megteltem e friss zsivajjal,
    úgy telezengett az irigyelt
    állati jókedv bölcsessége,
    hogy valami könnyű égbe,
    földöntúli békességbe
    vittek, emeltek a földi rigók.

    Hajnali négytől harsogott a
    korhelynóta az ablak alatt;
    úgy zengett az a dal, hogy azóta
    nélküle is csupa fütty a nap;
    csupa fütty, pedig elhallgattak
    s reggelre emlék maradt csak,
    hogy milyen éktelenül mulattak
    a hajnali kertben a sárgarigók.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A homlokodtól fölfelé

    A homlokodtól lefelé
    ha jött érzékiség akármi,
    egész testedben mindenütt
    jó cinkosra tudott találni.
    Milyen gyöngeség, hogy soha
    nem volt olyan jó örömöd,
    mint húsodat felejteni
    más húsok ajkai között!

    S nem nézed-e irtózva most,
    hogy mily hiú és ostoba
    a kedvek s nedvek részegen
    üdvözölt paradicsoma,
    a szép állat, amely nem is
    szép tán, csak a te pokoli
    kéjed önzése kényszerít,
    hogy hízelegj s hazudj neki?

    Minden ellenség, ami él,
    és csak mint prédáját szeret;
    mind csak győzelmének örül,
    annak soha, hogy segített.
    Sírsz, mert idegen láthatár
    borul rád? Csoda kellene?
    Mindig megbüntet valami,
    ha rászorulsz valakire.

    Harminc év van már benned; óh,
    harminc év, mennyi gyötrelem!
    Harminc év, mennyi bujdosás!
    Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
    Bújj el magadba, nyomorult:
    egy még szent s tiszta, az agyad,
    melyben a test számára csak
    undor és megvetés maradt.

    Füled és orrod szimatol,
    megcsal, megoszt, elad a szád,
    a kéz kinyúl, szemed bolond,
    sajgó velőd csurranni vágy?
    Ébredj! A piszok csalogat!
    Vigyázz! Maradj a magadé!
    Férfi, légy tiszta legalább
    a homlokodtól fölfelé.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

    Hogy rettenetes, elhiszem,
     de így igaz.
    Ha szeretsz, életed legyen
    öngyilkosság, vagy majdnem az.
    Mit bánom én, hogy a modernek
    vagy a törvény mit követelnek;
    bent maga ura, aki rab
     volt odakint,
    és nem tudok örülni, csak
    a magam törvénye szerint.

    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
     még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku; nékem
    más kell már: Semmiért Egészen!
    Két önzés titkos párbaja
     minden egyéb;
    én többet kérek: azt, hogy a
    sorsomnak alkatrésze légy.

    Félek mindenkitől, beteg
     s fáradt vagyok;
    kívánlak így is, meglehet,
    de a hitem rég elhagyott.
    Hogy minden irtózó gyanakvást
    elcsitíthass, már nem tudok mást:
    Mutasd meg a teljes alázat
     és áldozat
    örömét és hogy a világnak
    kedvemért ellentéte vagy.

    Mert míg kell csak egy árva perc,
     külön, neked,
    míg magadra gondolni mersz,
    míg sajnálod az életed,
    míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    halott és akarattalan:
    addig nem vagy a többieknél
     se jobb, se több,
    addig idegen is lehetnél,
    addig énhozzám nincs közöd.

    Kit törvény véd, felebarátnak
     még jó lehet;
    törvényen kívül, mint az állat,
    olyan légy, hogy szeresselek.
    Mint lámpa, ha lecsavarom,
    ne élj, mikor nem akarom;
    ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
     börtönt ne lásd;
    és én majd elvégzem magamban,
    hogy zsarnokságom megbocsásd.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Egy asszony beszél

    I.

    Neki az élet a szerelem.
    Mennyit kínlódik, hazudik
    szegény!
    Megbújnék vele akárhol a
    föld kerekén.
    De neki az élet a szerelem,
    nekem csak ő meg én.

    Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
    hazudnia kell!
    Más nők, s én persze csak hazudom:
    nem érdekel.
    Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
    azokat sem érem el.

    Itthagyni? Az se segítene,
    hisz őt akarom, magát;
    ő se hagy el, mert nélkülem
    még kisebb a világ;
    akármi övé, ő mindig örök
    egyforma árvaság.

    Valamit keres, én őt keresem.
    Mint a zene,
    testtelen, bűvös bujaság
    előttem a szelleme:
    tud tisztán bűnözni, míg én
    tisztán is vétkezem ellene,

    mert énmiattam bűn csak a bűn,
    én vagyok a tilalom,
    aki kíváncsi életét
    sohse hagyom
    röpülni, ahogy neki jó,
    oly szabadon,

    s mosolyát éppúgy elveszem,
    mint az enyémet ő,
    – mert, jaj, ellensége vagyok
    és ellenségem ő:
    neki minden kell, minden szerelem,
    s nekem csak én meg ő.

    II.

    Nekem az élet a szerelem.
    Már nem is mondom soha neki,
    mennyire szeretem.
    Férjem, uram, eltart, szeret,
    és idegen:
    nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.

    Mit adhatnék neki? Mit tehet
    egy asszony igazit?
    Munkája, gondja, tervei, mind
    megszégyenít.
    Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
    szintén rab egy kicsit.

    Lelkéből nem jut más nekem,
    csak ami gyerek.
    A legjobb, amit én adok,
    hogy otthona lehetek;
    csak akkor egészen az enyém,
    amikor beteg.

    Ahogy neki kell, igen, szeret,
    de ez nem elég
    s alig több, mint amennyire én
    élhetem az életét;
    csak pillanata lehetek,
    különben ártanék.

    Neki minden kell, s oly nagy a világ,
    érdekli ezer dolog!
    Engem csak úgy érez, ahogy
    a szíve dobog.
    Ellene: volnék valaki. Így:
    csak része vagyok.

    Nem szabad meg se mondanom,
    mennyire szeretem.
    Nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.
    Boldog az önzés sikere!
    Mi lesz velem?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA