Bebalzsamozva, szépségektől holtan
az vagyok én most, aki sose voltam,
aki töretlen derekával tüntet:
az vagyok én itt, akit sose ütnek.
Tengerre nézve, heverve az ágyban,
láttál-e engem a bíbor szobában?
Iszom az óbor fekete-pirossát,
levelet, verset nem is írok hozzád.
Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.
Nincs ügyem, csak a szerelem.
Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
rémült szememre ráver
a holnapi jégszürke ág,
vetkőzik bennem a világ,
hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
hogy szeretni vigyem a mát,
mert megkövez a sokaság,
ha fűre fekszem, mint az isten,
ha csontom, az eleven ág
átszúr a piros-lombú testen.
Hozzád csak a márkás halál visz.
De mint harctéri katonák
csókolatlan vakító csontja:
vetkőzik bennem a világ.
Meghalt a fennsíkon az Úr –
kié lesz kenyere, bora?
Lépj rá a földre, hogy legyen,
és el nem múlik soha,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Járd el a földet, hogy legyen,
s összeáll csillag-pora,
új létezők fölött röpül
az új végzet lova,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
És eljön a mérték ünnepe,
a magasság, mélység kora:
hegyen a csillag,
síkon a sínpár beton-fogsora,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
S a kisugárzó flaszteren
fölveri standját a kofa,
s kinől a reszkető lidérc,
csokrokat habzsol foga,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
És eljön a mérték ünnepe:
kisteknőben a baba,
nászágyban az ifjak,
földben a holt,
rajta virág és moha,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Meghalsz az úton, mint az Úr,
ki nem pihent meg soha,
lépj rá a földre, hogy legyen –
bejárhatatlan csoda,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én – fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg,
gáláns eszmékkel megcsalom,
mielőtt szarvai a fejemre nőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó, a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak –
ó, a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása!
Ideszorul az, aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért, a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta, mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.
Gyere, te nímand, gyere, pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár –
négy szárnyunk ma is a legszebb.
A
S ki rakná zsebre a pénzt!
Mondtam ugye, hogy szennyes létre indokot
muszáj találni! S hogy Júdás-csókod:
koporsómon a bélyegző,
hogy hiteles halott vagyok!
B
Koporsó! Júdás! Mennyi keserűség!
S te azt képzeled: panaszaidra,
sőt fenyegetésedre
gyászt ölt a világ,
s mellét verve csinál leszámolást?
Nem! Élni fogunk, élni, nélküled!
S ha te azt mondod, ember-nyelvű lélek,
hogy munkánk az ördögé,
hogy Holdunk: édenünk, ami fogható:
nem létezik,
válts hát meg minket:
pusztulj el!
A
Mielőtt kijátszom az Adu-ászt, mi?
Éljen a slágercsattanó-parancs:
haljon meg a költő!
Ez már igen!
Le vele, ha naponta meghal
rikoltva a Holdra-ítélt jövőt:
Szárnyatlan hajnal narkós foglyai
tolongnak majd a bélyegzőóránál a percért,
és drukkolnak a Hold-bajnoki meccseken
hogy aggodalmukat szétzúzza a labda,
s rimánkodnak Fortuna kerekéhez
mert életük már-már virágában
fölösleges – –
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?
Meghaljak, valóban?
De könnyen adod –
kipróbálnád-e orvosságodat?
B
Őrült, tedd le a kést, igyál vagy szónokolj,
eressz el, mit vétettem? Segítség!
A
Csöndesen, uram: kezemben vagy.
Tanu nincs. No, hát milyen érzés
torkodon a kés? Na, hová lett a fönség!
Kiver az izzadság, mi? Remegsz!
No – meghaljon-e a játék?
Meghaljon-e a játék, az életre feltalált mentség,
mert nélküle csak vak ölés dönt,
csak vér zuhog – mert durva kezetekben
megfullad a szerelem és meghal a madár!
Lódulj!
E késsel együtt úgy hajítlak el,
mint az Undor Himnuszát!
B
S én mint élő gyalázatomat:
megöllek! így!
Pusztulj, gyalázatom!
Tanu valóban nincs.
Megöltem – fiatalságom társát –
megöltem a játékot.
Hiszem: sírással vezekelhetek.
Meghalt – megölte magát! – igen.
Majd írunk róla fényes gyászbeszédet.
Díszsírhelyre tegyék, koszorúja ragyogjon,
vakítsanak a gyászos égők – ó nemes halott,
ezt kivívom – – és mint életedben:
halálodban is melletted leszek!
Jön a nagy mocskos este, jön.
Elébe állok.
Nem mint hóhér elébe a
bitó-virágok.
Villámló vétkem: mindenem,
én nem vagyok fegyvertelen.
Lélek sötétje, hogyha mersz:
végezz velem!
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést –
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
Mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja, hogy ne legyen.
Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
Kinek haján átlátni,
mint a téli erdőn,
ki mint élő üveg-csontváz,
vonul oly esendőn:
annak jön jól a halál,
s hol többé nem fázik,
sír felé a hat lovakkal
vígan kocsikázik.
Tudom, Maga se akart
erejében halni,
fiatalon a szárszói
temetőben lakni.
Torkából még a madár
okkal s tüzesen szólt,
nem volt bolond – inkább hiszem,
mindenki bolond volt.
Kinek bomlott honában
dolga: dala volna,
sikongatva tér a sírba,
mintha megbomolna.
Kinek bűne a szeme,
vértezze bár hűség,
tudom, holtra-érleli a
méltó keserűség.
Kiforgatják a szegényt
szavából, hitéből,
még a saját bőréből is,
saját ép eszéből.
Okos szűzét orozzák,
rávarrják a condrát –
nem vágyik az ember földbe,
csak beletiporják.
