Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én – fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg,
gáláns eszmékkel megcsalom,
mielőtt szarvai a fejemre nőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó, a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak –
ó, a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása!
Ideszorul az, aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért, a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta, mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.
Gyere, te nímand, gyere, pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár –
négy szárnyunk ma is a legszebb.
