https://verskucko.com

Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád – Kincs

    Emléked már oly ódonan aranylik…
    S ha este véle búsan bíbelődöm
    Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
    Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tünődőn…

    Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
    Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
    Jelenjenek elém a régi vágyak:
    De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

    S egy este majd, még úgy mered setéten
    Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem:
    Tört bútorok az olcsó s vak szobákban,
    Lelankad lelkem karja bánatában

    S a kincs kisiklik ájult ujja közzül
    S sötét lomok közt lassan messzegördül…

  • Tóth Árpád: A merengéshez

    Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
    Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
    Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
    Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?

    Merengés, ó, merengés, oly írral telt szelence,
    Minővel látni kenték szemük varázsló vének,
    Hogy szirtek rejtett kincsét előttük megjelentse,
    Ó, mért mutatsz megint fényt a lélek bús szemének?

    Merengés, ó, merengés, hisz hazugok a fények,
    S mint sós lehű lagúnán a cifra, vén Velence,
    Csak ringasz renyhe tükrén a könnyek tengerének –

    A tétlen búsulótól elfordul a szerencse,
    És meg nem könyörülnek órajta semmi mélyek,
    Sem fenn az égi szférák őnéki nem zenélnek…

  • Tóth Árpád: Tetemrehívás

    Olykor a bíbor alkonyatban
    Elnehezedik a szivem –
    Felnézek a nagy, csuda égre,
    És látást látok, úgy hiszem.

    Boldogtalan fantáziámnak
    Úgy rémlik, a felhők felett
    Azért a csönd: meghalt az Isten,
    És ravatalra tétetett.

    Fejénél roppant arany lángok,
    Antares s Orion ragyog,
    Körüle térdre rogyva sírnak
    Az árván maradt angyalok.

    Valaki megölte az Istent,
    És fekszik némán és hanyatt;
    S reszketve a gazdátlan űrnek
    Lakói hozzá bolyganak.

    Jönnek a sárga Hold-lakók és
    A Mars bölcs óriásai,
    Saturnus-népek hat szivükkel
    S Vénusz szirom-leányai.

    És olykor egy-egy emberlélek,
    A gennyes Földnek hirnöke
    Jön, és láttára szerterezzen
    A gyászolók kövült köre.

    Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
    Az alvadt sebből fölfakad,
    Legördül lassan, s átzuhogja
    A végtelen világokat.

    Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
    S a földön bíbor alkonyat
    Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
    S én fölemelem arcomat,

    És úgy érzem, e fájó arcnak
    Nem lehet többé mosolya,
    Mert ember vagyok én is, én is,
    Az isten véres gyilkosa…