https://verskucko.com

Kategória: Váci Mihály

  • Váci Mihály: Derengő

    Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
    melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
    kimondhatatlan, mint szívben a mély
    szenvedélyek szenvedő hallgatása;
    és kitapinthatatlanul belém
    hasítsz – nem tudom, merre fájva?

    Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
    karom, mikor legfájóbban szorítlak;
    beteljesült csoda – nem hiszem el,
    hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
    Léteddel magad ellen vétkezel.
    Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.

    Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
    adj merengést, mint hívó költemények.
    Ölelj és altass: – már mindent tudok,
    amit tudni lehet – s semmit sem értek.
    Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
    mert sírásomat nem csitítja térded.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Kapaszkodj inkább oszlopokba

    Áldjanak meg a szélben tört virágok,
    s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
    Foganjanak több magot a kalászok,
    amelyek térdednek verődnek csendesen,
    s minden lábnyomodba pacsirkapárok
    fészkelnek a por tenyereiben.

    Eredj, és királyian szórd utadra
    lábnyomodnak arany tallérait.
    Jajodat ne leheld csak faodvakba,
    s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
    s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
    idd szerelmünk mandula-ízeit.

    És ajkad között szoríts inkább pengét,
    és menj oda, ahol nem kell szó;
    a margaréták tárt szemmel könnyeznék
    a homályt, mely arcodon látható;
    s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
    szíved felé lengne a mutató.

    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    amelyeket szekerce hasgatott!
    Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
    érzik szívükre kúszni a pillanatot:
    erdőbe futnak, s két fát átkarolva
    szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    azokon rügyet sajdít panaszod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ne félj!

    Hogy értelek és hogy szeretlek!
    Mit tennék Érted! – Ó, ha tudnád,
    milyen ősi és időntúli
    félelem űz és kötöz Hozzád!

    Nem lelném mását letört mosolyodnak,
    mely úgy hajladoz, fényekben úgy hervad,
    hogy nincs irány számomra e Földön,
    ha szemed lágy északi fénye elhagy.

    Hogy szereted az embereket! És mert
    nehéz szeretni őket – sírsz, zokogsz,
    és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz,
    hogy végül mindet gyűlölni fogod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Beszélgetések

    A barna éjszaka mezsgyéin,
    a lámpák napraforgói alatt,
    hogy szerettem Veled az égre nézni,
    ha már nem leltünk szavakat!

    Erkélyek sötét fedélzetein
    hajózni éjek, emlékek felett,
    hallgatni egymás mellett és susogni,
    mint virágok fölött a levelek!

    És eszpresszók gyóntató asztalánál
    gyufát tördelve éjjelig,
    mennyit tudtunk arról beszélni,
    hogy csak beszélünk, évekig!

    S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
    – a partok közt hogy megfeszült a híd!
    Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
    szerettünk volna mondani valamit!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Zsoltár

    Legyen áldott a Te neved,
    melytől most is remeg az éj.
    Áldott legyen a szégyened,
    amelybe elrejteztél.

    Magasztaltassék a Te neved,
    és arcodon a mályvák,
    és első pirulásodat
    angyalok zavartan imádják.

    Áldassanak örök mámorral
    s felujjongó idegek,
    és első remegéseid értem
    megszenteltessenek.

    Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
    legyen az égben kedves,
    s amivel Te megáldottál engem,
    legyen malaszttal teljes.

    Szenteltessék meg ajkadon a csók,
    fénylőbben, mint az ostya,
    és sóhajaid áhítatát
    zarándok sereg áhítozza.

    Gyönyörű felkent arcodat
    templomi zászlókra hímezzék.
    Imádják ölelésed
    kitárt-kar keresztjét.

    Testedre hintessék liliom,
    s amerről jöttél – pálma.
    Csípőidet szentelt olaj
    avassa, lehelje ámbra.

    Homlokodra glória nyíljon;
    galamb lebegjen, hol ledőltél,
    hol ég felé fordult az arcod,
    a helyet imádja örök tömjén.

    Magasztaltassék az idő,
    zümmögje zsoltár.
    Legyen kápolna e helyen,
    épüljön testednek oltár.

    Harang remegje majd tovább,
    mit bennem elringattál.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Áldott vagy Te

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    kinek szívét szaggatva járja át
    a fájdalom, hogy elveszik, akit
    imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
    a teremtőt, a csodákat tevőt,
    halászok és pásztorok mesterét,
    ki a pusztába ment, árva tanyák
    népe közé, nyírségi sivatag
    kísértőivel szembeszállani,
    kenyérré változtatni a sziket,
    ki felkereste a szántó-vetőt,
    szelíd barmai közt jászolra ült,
    bölcsek és öregek jöttek köré,
    hallgatták mezítlábas kisdedek,
    s visszaadta a vakoknak a fényt,
    süketeket tanított hallani,
    szavára a bénák fagyott keze
    felemelkedett s ökölbe szorult,
    akit a nép várt és akitől új
    országot vártak, új törvényeket,
    csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

    Áldott vagy Te az asszonyok között.
    Kezed virágát tördeli a kín,
    könnyeid súlyos kalásza pereg,
    mert levették azt, akit te szeretsz,
    a fiadat, szerelmed, férjedet,
    – csúfolják Pilátus-ítéletek:
    kétségek, vádak, bogozott gyanúk
    töviseiből fonnak koronát
    feje köré, simító tenyerét
    átüti a robotok vasszege,
    keresztre vonják csürhe bajai,
    kezét, lábát, recsegő tagjait
    töri a törtetés, tülekedés,
    s végül kegyetlen átdöfik szívét
    a csalódások dárdahegyei,
    s ajkaihoz keserű ecetet
    nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki megváltást szültél és új hitet,
    ki erőt adtál nékem – szólani,
    csodatevő erőt adtál nekem,
    s nagy térítő, hegymozdító hitet.
    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
    míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
    mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
    Bizony, íme a test megtöretett,
    meghurcoltatott, megaláztatott,
    a szellem, a megváltó akarat
    de keservesen elítéltetett!
    S megvert vagy Te az asszonyok között,
    mert anyaságod gyümölcse elhullt!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Végül

    Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    csak szeressék!
    Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
    hogy ne szeressék!
    Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
    a szíve tessék!

    Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve
    ne is tessék.
    Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
    hogy meg ne vessék.
    Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri,
    hogy meg is vessék.
    Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
    ezüstös karácsonyestét?
    Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
    és azt, mi lesz még?!

    Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    – azt se, hogy szeressék.
    Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
    szeressen még.
    Legyen, aki megengedje: – rágondolva tölthessen el
    egy-egy estét.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hegedű

    Értelme magvait a sorsom
    szétszórja már, mint záruló virág.
    Félelmeim úgy könyörögnek érted,
    mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

    Amerre lépek: szétterülve, törten,
    emlékeink hullt erdője zizeg,
    s levéltelen napjaim ágabogán át
    eget betöltve sóhajt a neved.

    Ordítanék utánad, de hiába:
    oly néma vagyok, béna, mint az állat,
    és mint a kő, mely megütött, s utána
    ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

    Hegedűként, felsodort idegekkel,
    kiszáradva és megfeszülve élek,
    oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
    sikolt, szikrázik belőlem az ének.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – mindig
    érdemes lesz, hiszem!

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől:
    s mert rá is jut erődből
    ledöfne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük – csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért!

    Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
    – vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül!

    Mindez ma sem volt könnyű
    – s nem lesz könnyű sosem –
    de törvény előtt vállalt sors ez,
    ha érdemes, ha nem!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979