https://verskucko.com

Kategória: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre, boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű,
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Emlékül

    Kedvesem voltál: minek tagadnád?
    Ki tele korsóját nyújtotta
    a szomjazónak s frissen szakajtott
    hamvas gyümölccsel vidította
    az éhest, nincs mért szégyenkezzen.

    Nézz csak szemembe, milyen alázat:
    eléd állok, te ezüsthangú,
    köszönöm, hogy lehettem társad.
    Hálát mormog a koldus szája,
    s remeg kezében nyűtt sipkája.

    S elmegy. Magával viszi orcád,
    koldus, ki ilyen alamizsnát
    kapott – a szíve miért fájna?
    S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
    miként egy gyermekkori tájra.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Sírfelirat

    Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
    sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
    ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
    Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
    dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
    társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
    egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:

    Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
    rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
    karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
    éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
    kezekkel, ő hánytorog
    soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
    s zöld borostyán-bilincsei között.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.