https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Török Sophie: Nem hihetted

    Nem hihetted hogy szeretlek
    és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
    Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
    mint füstjét a vonat, lengetem a futó
    napok mögött. Bársony pillantásod
    mint puha madárka, arcom előtt motoz.

    Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
    s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
    Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
    jársz velem. Mellettem jársz az utcán
    karod enyhe melege megérint
    sugárzás néma nyelvén beszélünk.

    Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
    Én idézlek – s te nem tudsz semmiről?
    vagy idézlek, mert te akarod?
    S magányos vágyaimat te éleszted
    a messzi éjszakából? Míg könnyen
    kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
    asszonyt köszöntesz közönnyel?
    vagy tudtad te is: e percben
    először érintetted szerelmesedet?

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Varró Dániel – Változatok egy gyerekdalra (Boci, boci…)

    Ady Endre stílusában

    Álltam a Pusztán, álltam állván
    kérődzve, bőgve, búsan, árván,
    mikor, hahó,
    rámtörtek csülkös kis zeuszok.

    Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
    mi kéne, hé, rátok tiporjak?
    Ahol a Tej,
    oda szaladnánk lakni mi is?

    Rátok dől e rozoga pajta,
    s én ősi, szent, keleti fajta,
    én féljek, én?
    Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

    Nem holmi senkik tarka fattya,
    a Mammon volt anyám ükatyja,
    hej, piszkosok,
    nekem aranyból van a fülem.

    És kacagtam, rengett a Puszta,
    fülét, farkát gyáván behúzta,
    s futott, hahó,
    futott a csülkös boci-sereg.

    Kosztolányi Dezső stílusában

    Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

    Röhögve durván és kuncogva halkan,
    gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
    hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
    mert nincs fülem se farkam,
    s úgy állok itt e harmateste dombon,
    mint régi hősök vérező porondon.
    De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
    s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
    dac nélkül én a képetekbe mondom,
    hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
    s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

    Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
    Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
    s búját mindenki elbocsájtja helyben,
    hol ép farokkal bőg a méla marha,
    s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

    Forrás: Lélektől lélekig

    (Duplázás nincs — első Varró Dániel a gyűjteményedben.)

  • Budai Ferenc – Az élet bohóca

    Előttem a manézs, a közönség,
    a tisztelt publikum, a nagyvilág.
    Mögöttem egy picinyke közösség:
    minden, mit szeretek; a család.

    Nevetni kell, ha fáj is,
    nevetni a könnyeken,
    kínon át is nevetni,
    nevetni csak könnyeden.

    Bohóc vagyok, nevetnem kell mindig,
    ha lelkem fáj is, ne lássa senki.
    Sírhat szívem: könny nem juthat színig,
    kinn csak mosoly van, lássa mindenki.

    Mosolyogj, kacagj mindig,
    kacagj csak a könnyeken,
    nevess, ha szív szakad meg,
    nevess mindig, könnyeden.

    Habos tortát dob rád a világ,
    hasra esel furcsa cipőidben:
    mosolyodon kívül semmit sem lát
    senki: csak mosoly ül könnyeiden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – Félúton

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Remélve, nem vagyok útban senkinek.
    S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
    talpam alá éles kövek görögnek.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Úton a múltból talán a most felé.
    S ha elhiszem, szép jelenem élem,
    hegyek zúdulnak a két lábam elé.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S néha félek, elfogy alólam az út.
    Olykor elfog az a furcsa érzés,
    hiába megyek – minden út körbefut.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
    Vezet hitem eltökélt-magamban,
    s hogy minden lépés a csillagokig ér.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Mint ki örökké utazni kényszerül.
    Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
    S próbálok úton maradni – emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika – A bohóc könnyei

    Arcán színes festék,
    Fejére mókás kalap kerül.
    Szája mosolyra áll,
    Ám szemében mély bánat ül.

    Kacagva bolondoz,
    Esténként a vidámat játssza.
    A szívében fájdalom,
    Régóta csak a magány a társa.

    Ül az öltözőben,
    Szeméből ezerszín könny csorog.
    Boldogság az arcán,
    De törődött lelke felzokog.

    Sír benne az Ember,
    A maszk nélküli, ám hazug való.
    S bár játék az élet,
    A porond sóhaja hallható.

    Már várja a manézs,
    A csillogás, a szikrázó fények.
    A bohóc öltözik,
    S letörli arcáról a könnyet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lénárd József – Öröme légy önmagadnak

    Amilyen vagy a világon, egyetlen.
    Életed tiéd, titokzatos érték.
    A létezés örömét énekelték,
    mikor születtél, könny volt a szemekben.

    Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
    ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
    Legyél, ki az örömöt akarod még,
    és akard, hogy magadban elmélyedjen!

    Ki örüljön neked, ha nem ismered
    saját örömöd, mely benned született?
    Éld tudatosan lelked létezését!

    Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
    S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
    ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabédi László: Külön kerék

    Mikor születtem, kész volt a világ;
    tudásomnak volt híja, nem az égnek,
    tudatlanságom láttatott hibái
    Ott is, hol lelkesedtek már a vének.

    Soká hitette velem valami,
    hogy küldetés az én megszületésem:
    az ó világon kijavítani,
    ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.

    Sokáig ünnepeltem úgy magam
    – táplálta büszkeségemet alázat –
    mint alkatrészt, melyre szüksége van
    a mindenséget összetartó váznak.

    Országokat bejártam; otthon is
    – látszatra tétlen – ott se ültem resten,
    betűk világába merülve is
    a helyemet, a helyemet kerestem!

    Hiába. Ép, egész, tökéletes
    a pokol is, a föld is és az ég is.
    Hadd járjon a világ! Fölösleges
    külön kerékként elkeringek én is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Simonyi Imre: Kopogtatás

    Most már azt hiszem,
    hogy mégiscsak a szél volt.

    Vagy talán
    annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki,
    — de ha már senki,
    hát akkor legalább a szél?

    Ám úgy látszik,
    hogy mégiscsak a szél lehetett,
    senki más
    — legfeljebb a gesztenye gallya
    csapódhatott az ablakhoz.

    Mert ha te lettél volna,
    akkor másodszor is kopogtatsz.

    — Vagy pedig egyszer sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Budai Zolka: Ha ideérnél…

    Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
    de ha jönnél én mindig itt vagyok.
    Gyere – ha nincs – meleg eleségért
    s puha fekhelyet is adok.

    Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
    eldobott levél mi szállong céltalan,
    és ha ajkadon régen volt már jó bor,
    keress meg engem – itt néha van.

    Én tudom, bármit adnál cserébe,
    de semmi az – ide nem kell zálog:
    nem léphet az emlékek helyére
    nagyobb érték e szónál: barátok.

    S ha eljössz, mint a gyönge tészta
    feldagadnak a régi napok,
    s úgy lesz megint minden egész, ha
    te mesélsz és én bólogatok.

    S beszéld el azt is hevesen,
    ki művelt belőled meghasadt farönköt,
    ki tudta a titkod, mit kevesen,
    hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

    S ordítsd mint régen, igaz torokból,
    hogy az egész világ piszkos kátrány,
    azt is, hogy aki kéne nem csókol
    s hogy cigarettacsikkes a párkány,

    hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
    hogy melléd huppant apád a fáról,
    hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
    hogy minden éjjel írsz és fázol,

    hogy oda le menni milyen jó lehet,
    csak magától sosem váj helyet a Föld,
    hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
    a kék, a piros, a sárga meg a zöld…

    De tudod, hogy házamon nincsen cégér
    és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
    Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
    kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőcz András: A kéregető Isten

    Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

    Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
    ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
    jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
    Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
    utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
    be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
    szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

    A múltkor még meg is szólított az Isten.

    Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
    akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
    az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
    azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
    az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
    ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
    Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

    Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

    Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
    álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
    zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
    hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
    figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
    Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
    ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

    Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

    Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
    Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
    Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
    azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
    van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
    hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
    Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig