Őszi éjszaka
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánya válik,
sírni kezd.
Őszi éjszaka
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Forrás: MEK
Kategória: Versek,
-
Weöres Sándor: Galagonya
-
Ady Endre: Sípja régi babonának
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sípol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt,
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza. -
Füst Milán: Örökélet
Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed…
S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
És életed örök magánya…Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltünődtem sorsodon:
Menekűlsz baráti körbe,
Elbujsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe…
Kígyó vagy te, majd madár…Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál. -
Weöres Sándor: Őszi melódia
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
lyukas és fagyos az emlék.A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este. -
Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás
Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
Választottját úgy híták hogy Janka;
Nem volt ugyan valami szép lányka;
De birtoka volt igen sok bankó.Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
Melyben Janka nagysám szakadatlan
Tüzesíthet vasalókat mindég.A mínt mondja, hogy a keble lángol:
Egyszer csak kigyulad a kabátja,
Érzi szagát, a füstjét is látja:
Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
A szerelmi vallomás hevében,
A míg egyszer lángra lobbant szépen
S Jankó urfi majd ott égett tőle. -
Wass Albert: Én és az Isten
Nagy-nagy rémek űztek,
már mindent bejártam:
végső menedéknek
Istennél megálltam.S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vért lett,
gond meg nem találhat,
baj hozzám nem érhet,mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
nekem menedékem,
végső menedékem!Míg örömben jártam,
nem leltem meg Istent.
Rá csak most találtam,
hogy elveszték mindent.Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények. -
Rab Zsuzsa: Miatyánk
Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre,
lépdelnél végig közöttünk,
lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga,
néznél be udvari ablakokon a szobákba,
ahol feldöntött pálinkásüvegek közt
egy pontra merednek az asszonyok!Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát,
hogy megszenteltessék az ember neve is.
Gyarlónak, halandónak ítélted,
azért volt neki mindegy,
mit cselekszik a földön.Jöjjön el a te országod!
De melyik az?
Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk:
ez a te országod, az a te országod –
annyiszor, jaj, annyiszor!Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne!
De hogy országolnánk mennyei módon a földön?
Te segítesz?
Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára?
Kiszemelted-e Lótjaidat?A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!A napit, de mi a holnapit kívánjuk,
a holnaputánit!
Legyilkoljuk érte a földjeinket,
mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak,
emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe,
s majd a kenyér-meddő föld
minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Honnan kezdjük a felsorolást?
Az anyaméhtől?
Futja-e életünkből végigmotyogni
vétkeinknek fekete lajstromát?
Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi,
mi apró jóságainkra is –
tőled valók-e? vagy törettetéseinktől?
Voltunk néha azért irgalmasak is,
legyen ez egy szemer a serpenyőben!miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!Ha akképpen, akkor jaj nekünk
és jaj az ellenünk vétkezőknek!
Mert mi nehezen bocsátunk meg,
de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.És ne vígy minket a kísértésbe,
Ezek már rég nem a te kísértéseid,
hiszen azok olyan ősiek,
hogy edzettségünk megbirkózik velük.
Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek,
hanem valaki langyos szívűé,
aki odaférkőzött tüzed közé
s az ördög jege közé.
Alig ismerjük még, azért veszedelmes.de szabadíts meg minket a gonosztól!
Ő az, ő! Az előbbi, a langyos!
Tőle szabadíts meg!
A Gonosztól!Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,
mindörökké.Ámen.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
-
Rab Zsuzsa: Otthont adsz
Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
-
Rab Zsuzsa: Három alakban
VOLTAM –
már csupa titok vesz körül.
Arcom fölött regényes fűzfa bókol.
Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból,
és özvegyem arcára gyász kövül.LESZEK –
még csupa titok vesz körül.
Ész tisztelet pátyolja megszülőmet.
Leszek – még nem ígértem semmi többet.
De elég ennyi. Mindenki örül.VAGYOK –
csak közöny vesz körül,
és mindenkinek a könyökén jönnek ki
szavaim és mozdulataim –
én vagyok a fölösleges, ha már megtelt
a villamos,
én vagyok a sorban előtted álló,
én vagyok, akitől
szürkék a hétfő reggelek,
én vagyok, ki folyton az életével traktálna téged.Fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom nincs.
Kiszámítható vagyok és fölmérhető,
robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra,
ugyanilyennek.
Viselj el mégis, mert ennyi adott –
vagyok.Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár
-
Solymos Ida: Szigorú szolgálattevő
Emlékeztessem magamat?
hogy mint nap,
eszméletemben fölvirradsz,
le nem nyugszol soha,
szigorú szolgálattevő,
cselekvéstelen tettek támasza
– lám! –
– tudod is, hogy hasonlíthatatlan.A szavak semmire se jók.
Ugrásom rövidebb volt önmagamnál,
célja-rejtett mutatvány, olcsó, ostoba,
így kreálhattam viszonyíthatót.cilinderemből fűrészpor szakadt ki,
berondítja a padlatot.
Nem szövetséges konyak és dohány.
Pimasz voltam: hát ordítok.Dicsértessél a tűrés országában!
A tékozlásnak nincs feltétele.
Eldönthető, ki mállik szét magában
s mivé sarcolja vállalt szerepe.Egyedülséged magaslatán is,
törvényhozó, te,
dicsértess csöndesen.
Nem én leszek, aki kiválik.
Buborék voltam.
Nem is létezem.
🔖 Forrás : Solymos Ida: Esküminta
