Kategória: Versek,

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Szakadék

    Két perc tátongó szakadéka közt
    zuhanva is fölnyújtom még kezem.
    Vagyok. Jelentkezem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Nem volt jogom

    Nem volt jogom
    válladra raknom életem,
    hogy te viseld el az elviselhetetlent –
    hogyan viseljem el?
    Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
    és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Hatvannégy év

    Pirosat pislog vagy zöldet mutat
    az indóház előtt a szemafor? –
    hová dülöng velem ez a vonat,
    átcsattog még a viaduktokon?
    Havat hirdet a decemberi ég,
    kibámulva holnap az ablakon,
    meglátom-e árnyam szaladni még
    az idei havon

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.
    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.
    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Juhász GyulaEz a föld…

    Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
    E föld örökre altatón maraszt.
    E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
    Csak gúny és vád, örökös örököd.
    Itt bújdokoltál hosszú éveken
    Nehéz robotban, messze végeken,
    Tanítva és tanulva éjt, napot,
    Megsüvegelve urat és papot.
    És álmodoztál Párizsról, a vak
    Végvári éjben, őszi ég alatt
    És Pestig sem jutottál el, szegény,
    Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.
    Már itt maradsz e földön, föld alatt!
    Még könnyed és pár versed megmaradt,
    Ha sanda szem rád görbén néz talán,
    Megbékél pár szív a szíved dalán.


    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Batsányi János: A látó

    Vidulj, gyászos elme! megújul a világ,
    S előbb, mint e század végső pontjára hág.
    Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
    Valakinek kedves nemzete s hazája;
    S valaki a magyar változó ég alatt
    Még a szabadságnak híve s ember maradt.

    Ó ti! kiknek szívetek örök búba merült,
    Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
    Ím, az igazságnak terjednek súgári;
    Dőlnek a babona fertelmes oltári,
    Melyek a setétség fene bálványának
    Annyi századoktól vérrel áradnak.

    Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
    Mely a két világnak megváltója lészen,
    S aminek már láncoktól szabad vitéz karja
    Mutatja, mit tehet egy nép, ha – akarja!
    Az ember elnyomott örökös jussait
    Délre hozván, porba veri bálványait;
    S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
    Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
    „Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
    Nemzetek, országok, hódolatok néki!
    Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
    Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”

    A föld kereksége megrendül e szóra,
    S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
    A letapodtatott emberi nemzetnek
    Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
    Rémülve szemlélik közelgető sorsok
    A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
    Rendben! kiknek még imént százezrek halála
    Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
    S kiknek több nagy város tüzes leomlása
    Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

    Vidulj gyászos elme! megújul a világ,
    S előbb, mint e század végső pontjára hág.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Batsányi János: A franciaországi változásokra

    Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
    Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
    S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
    Nyakatokról eddig le nem rázhatták;

    Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
    Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
    Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
    Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

    Kassán, 1789

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csak a bárány

    Káin és Ábel ügyében
    eddig
    a bárányról
    még senki nem beszélt.
    Maga az Úr sem!
    A Bírák Bírája!

    Pedig ő látta az esetet
    s tanúsíthatná,
    hogy Káin és Ábel fölcserélhető.
    Mert Káin lehet Ábel.
    És Ábel lehet Káin.

    Csak a bárány,
    aki mindig ugyanaz.
    Meg az áldozati füst.
    Az áldozatot nem szabad megakadályozni!

    Forrás: Magyarul Bábelben