Írtam volna a pályaudvar
csarnokaiban a falakra,
mint írta volna ő, ha tudja,
bolond előd, Csontváry Kosztka.
Lettél már eltagadhatatlan.
Szállhatsz füstban, gőzben, mocsokban,
emléked ellen vértezetlen
ülök a szomszéd rengetegben.
Szobáinkban úgy ültél a székbe,
mint aki útról hazatérve…
hogy beboltozd esténket fénnyel
s örömünk mérföldekre ért el.
Tán legjobban szemedtől óvtak?
hozzád kerültem vallatónak,
levesed mellé gondűzőnek,
langyosuló kályhádba tűznek,
lámpásnak szűkebb éjszakákban:
keveset civódj a homállyal
hosszú zajban képzelt vigasznak
s hogy megmutatlak önmagadnak,
hessegetni, ha arra téved
szele a gyérülő reménynek,
s ha tán aludni készülődnél,
legyek az utolsó verőfény,
ki fekhelyénél eltűnődve
reábólint az elmenőre,
s lakatolt ajtóit kitárva
segít a mozdulatlanságba.
Tudom, oszthatatlan magányod
sokfele hajszol. Mindig látnod
kell arcod más szemek tüzében,
más recehártyák édenében.
Jól emlékszel: mindig csak szolgád
voltam, de arcod kergetett át
valami másba, szótalanba,
s hallhatónál hangosabba.
A minden-őrzés megszállottja,
fűzlek mondat-spirálisokba;
Nyújtózz bennük körülzuhogva,
mintha válladra víz omolna.
Neved, az eltagadhatatlan,
tettekbe árad, mik lakottan
ablakaimig visszhangozzák:
alig születtél! már kopog rád
a közöny és a jóllakottság.
Nyavalyás fűszál utca-szélen
ágaskodtam miattad étlen.
Hallgass! A várost föl ne lázítsd,
amiért este nem találsz itt.
🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, kortárs magyar költészet
🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján
