Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én – fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg,
gáláns eszmékkel megcsalom,
mielőtt szarvai a fejemre nőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó, a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak –
ó, a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása!
Ideszorul az, aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért, a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta, mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.
Gyere, te nímand, gyere, pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár –
négy szárnyunk ma is a legszebb.
„Meghaljak, valóban?
De könnyen adod –
kipróbálnád-e orvosságodat?
[…]
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?”
Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.
Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.
Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.
Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.
Hazám a porból-való ének.
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
Lángszalagos aranykerék
a hajnali égen,
én fölfelé vágyakoztam,
s csak lent lehet élnem.
Föllebeg vérpettyes vércse,
soha nem rak fészket,
gyönge madárt lehóhérol,
nevel kis vércséket.
Vércsét látok, mégse vágyok
dühök csillagára,
homlokomra holdat karcolt
a gilice lába.
Pünkösd jeles napja eljött,
ne lázadozz nyelvem,
bűnösöknek szót se szólok,
nem értenek engem.
Piros a pünkösdi rózsa,
s nehéz, mint a szívem,
lehull a pünkösdi rózsa,
hitem elveszítem.
Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.
(részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)
Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?
Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.
Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.
Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
más népekkel, más módján él távoli pusztán?
Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.
Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.
Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.
Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
s régi regéinket szíve módján újra regéli.
Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
írták latin szóval régi krónikába:
Honfoglaló tettek, véres harcok végén
Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
így tudta a tudós, így mondta a nép is.
Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
Zoltán házassága nem mondai jelkép.
Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
vége a mondáknak a honfoglalással.
Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
mesés napkeletről napnyugatra térve
élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
végtelen út végén a hazáig ért el,
a hazáig, ahol várta az új élet…
És a Magyar nemzet az időbe lépett.
Honfoglaló tettek, véres harcok végén
hódító és hódolt békén együtt élvén
sok vihart megálló országot teremtett,
hol ki otthont keres – hazájára lelhet.
S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
közös kalandokban közös az emlék is,
s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.
És együtt ül karácsonyestén,
A szeretet nagy ünnepén,
A szomorú redakcióban
Néhány mogorva bús legény.
Kint hull a hó fehér pihéje,
Olyan magasztos, mély a csend…
Mi körülüljük a kemencét
S fázunk, didergünk idebent.
II
Az egyik ír, a másik ásít,
A harmadik sóhajt nagyot:
Te szent, te szép fehér karácsony,
Fényed minékünk nem ragyog.
Itt üldögélünk egymagunkban,
Szürcsölve búsan a teát,
Reggelre újság kell a népnek
És vélemény és ideák.
Reggelre újság kell a népnek,
Amely ma boldog és mulat,
Újság, amelyben van vezércikk
És sok családi hangulat.
Újság, amely híven megírja,
Hogy olcsóbb lett a marhasó,
És boldog ünnepet kívánjon
Tenéked, nyájas olvasó.
III
Én kitekintek a sötétbe
A jégvirágos ablakon,
S e végtelen, sötét magányban
Az ifjúságom siratom.
Az ifjúság… égből leringó
Liliom-fehér, szűztiszta hó,
Oly csillogó, oly rövid éltű,
Oly csodagyorsan olvadó!
És véle olvad minden álom,
Amit az ember vágya szőtt,
És ritkán látszik meg a sárról,
Hogy hópehely volt azelőtt.
