Hajnali fél négy. Holtidő.
Kihalt a környék. Áll az óra.
A kereszteződés üres.
Sötét házsor mered a frissen
lehullott hóra.
A nagymutató befagyott.
Egy árva taxi imbolyog,
kereke kínlódva forog.
Nem lüktet, dübörög, dobog
a nagyváros ütőere.
Ez az átmenet ideje.
Az utcán egy lélek se jár.
Hirtelen leszakad a hó,
minden megáll.
Még másfél óra: elindulnak,
kikelnek ágyukból a holtak,
és gémberedett lassúsággal
mennek, sápadtan botladoznak
a fehértorlaszos világban.
Autóba ülnek. Buszra szállnak.
De ez az óra senkié.
Egyedül azé, aki nézi,
aki ablakkeretben állva
libabőrösen, egyedül
bámul lefele az utcára,
lehunyja káprázó szemét –
látja: a lámpák síri fénye
s a felhők leplei mögött
lobog a csillagos homlokú
fekete égbolt ködsörénye,
fénylassúságú múltidő,
állóképen a vágtatás –
de itt lenn csak a hóesés,
csak a vakfehér zuhogás,
a sarkon épp beforduló
reflektor meteorraja,
csupa forgandó villogás,
állandó, mint az éjszaka,
és míg eleven szívverés
méri az időt idelenn,
fenn moccanatlan a Tejút:
fut fényesen és üresen.
Forrás: szeretem a verseket
