Kategória: Versek,

  • Vas István: Hány napja lehet?

    Hány napja lehet még a Napnak?
    Lángolni istenigazából?
    Seregélyek most szüretelnek.
    Mennyi van még hátra a nyárból?

    Mit csináltam ezen a nyáron?
    Éltem, szerettem, elmerengtem.
    Ha jön az őszi szemtől-szembe
    És itt talál még mindig engem,

    Ha itt hagynak tavaszig engem,
    Jó lesz nekem a ködben, szélben
    Bujdosnom, amíg mód adódik,
    Aztán eltünnöm észrevétlen.

    Ha jön az őszi szemtől-szembe,
    Nyomát se lelje rettegésnek.
    Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
    Adassék azt felelnem: Élet.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Fekete István: Elment

    Csend van, nagy a csend most nálunk,
    Szívünk sötét borulásban.
    Anyád sír…, alig halljuk,
    Apád sír…, meg nem valljuk,
    Körülöttünk elmúlás van.

    Amit tettél, tán jól tetted,
    El-elmondjuk egy nap százszor,
    De hiányzol az ebédnél,
    Felkelésnél, lefekvésnél,
    Reggel-esti imádságkor.

    Mert a helyed most már üres.
    Az is marad már örökké.
    Keserű vád csorog bennünk,
    Jóvá nem lehet már tennünk
    Soha többé…, soha többé…

    Soha többé itthoni ágy,
    Itthoni hang soha többé.
    Jobb is tán, ha meg nem érted,
    Mit kínlódunk, sírunk érted,
    Most már tudjuk…, mindörökké.

    Itt a ruhád, hétköznapi,
    Eltaposott kis cipőd,
    Most már mind kincs, emlék, álom,
    Mindennél több a világon.
    Hogy letelt itt az időd!

    Hát, kislányom, csak így vagyunk.
    Most tudtuk meg, mi a bánat.
    Sír, ami nincs betemetve,
    Név, ami nincs elfeledve,
    Kulcs, mely nem nyit semmit már.

    Elszórt percek, elszórt napok
    Most heggyé nőttek mellettünk.
    Elmúlt utunk csak most látjuk,
    Hogy lépted hiába várjuk.
    Nagyon-nagyon árvák lettünk…

    Régi kis leveleidet
    Összeszedem…, összeszedem…
    Simogatlak, úgy, mint régen,
    Ha nevettél a meséken,
    Bizony, ritkán…, ha meséltem.

    Csupa emlék, csupa tegnap,
    Eliramló percnyi évek,
    Kis bölcsődben itt vagy újra,
    Mezítláb kavicson futva,
    S könnybe fúlnak az emlékek…

    Ez már így lesz, míg magunk is
    Nem válunk majd szálló köddé.
    De küszöbünk át nem léped,
    Ajtót már nem nyitunk Néked,
    Itthoni csók, öröm, jóság
    Elment Véled… mindörökké…

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Pilinszky János: Éjféli fürdés

    A tó ma tiszta, éber és
    oly éles fényü, mint a kés,
    lobogva lélekző tükör,
    mit lassu harcban összetör
    karom csapása. Nyugtalan
    heves fogakkal visszamar
    a mélyen megzavart elem.
    Legyőzve, lustán fekszem el
    és hallgatózom. Csillagok
    rebbennek csak, mint elhagyott
    egek vizébe zárt halak,
    tünődve úszó madarak.

    Elnézem őket, röptüket
    az irgalmatlan és süket
    egek között, én árva szörny,
    kit páncél nyom, heges közöny,
    ki mit se kér, és mit se vár,
    csak bámul hosszan és puhán;
    sikamló, sűrü pikkelyek
    lepik be sűrün szívemet,
    a mélyén édes-jó iszony,
    kitéphetetlen orv szigony,
    mit észrevétlen vert belém
    a víz, a víz, s a lassu mély.

    Mert lenn hináros rét lobog,
    alant a kagylók boldogok,
    szivük remegve tölti meg
    a fénnyel érő sűrü csend.
    És mintha hívást hallana,
    zuhanni kezd az éjszaka,
    moszat sodor vagy csillagok,
    nem is tudom már, hol vagyok?
    Talán egy ősi ünnepen,
    hol ég is, víz is egy velem,
    s mindent elöntve valami
    időtlen sírást hallani!

  • Szilágyi Domokos: Ragyogj

    Elaludtak a fák,
    a levelek libegnek,
    az álmok tudnak várni,
    az álmok nem sietnek.

    Tudjál álmokra várni,
    ahogy ők tudnak várni rád,
    az éber csak így nem
    csalja meg magát.

    A levelek fölött
    álmodó fények úsznak,
    az álmok fölragyognak
    a fények elalusznak.

    Aludj fényekkel együtt,
    ragyogj álmokkal együtt.

  • Ladányi Mihály: Holnap sem

    Sejtelmes lebegés,
    fájdalmas mámor,
    tünékeny pillanat,
    tündöklő zápor.

    Könnyező játék,
    röpködő fények,
    kavargó álmok,
    éhező lélek.

    A ma is nehéz volt,
    s hiába a könnyek,
    hiába törlöm le,
    holnap sem lesz könnyebb.

  • Szabó Magda: Madár

    Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
    micsoda kis lélek vagyok,
    ki ablakodon kopogok,
    és mint a gránát, tüzelek,
    és lengek-ingok-libegek,
    és hámba fogom a szelet,
    és hintálom a levelet,
    összekuszálom a leget,
    s azt a suttogó szövetet,
    amit a hajnal tereget,
    min villogás az erezet?

    Vagyok az élő suhanás,
    vagyok az élő zuhanás,
    lengés vagyok, kerengés,
    zengés meg visszamerengés
    arra, amiről azt hazudod,
    azt hazudod, hogy elfeledted,
    ám én megszólalok feletted,
    ám én átsuhanok feletted,
    megvillantom szárnyaimat,
    a selyem kardokat,
    melyek átmetszik az eget
    és hazugságodat,

    és akkor már tudod,
    akkor rögtön tudod,
    hogy az angyal vagyok,
    aki gyerekkorodban
    úgy magadra hagyott.

  • Juhász Ferenc: A Mindenség Szerelme

    Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
    lassan, tompán, mélyéből remegve.

    Kezdetben nem voltál Te sem,
    csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
    lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
    világ-tűz, vízözön,
    ismeretlen és titkos robbanások,
    május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…

    Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
    egy új csillagot.
    Matematikával, képlettel, logikával
    számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
    csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
    társak között, még láthatatlanul.

    Mert kezdetben nem voltál Te sem,
    csak a vágy volt…
    És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
    robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
    de még csak reszketés, sejtelem
    voltál te is, voltam én is szívedben,
    mégis tudtalak,
    tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
    hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
    mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
    mert ehhez az értelem kevés,
    és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
    mint az órával mérhető idő,
    s az órával mérhető elektromosság.

    És mégis tudtalak,
    fölfogtalak és vártalak,
    tudtalak léttelenül,
    mert kezdetben közös volt minden elem,
    mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
    mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
    kezdetben csak a vágy volt,
    ahonnan fölszabadultál…

  • Gámentzy Eduárd: Tükör

    Néha, ott a tükör előtt,
    Úgy érzem minden rendben van.
    Kicsit sápadtnak tűnök talán,
    De majd összeszedem magam.

    Mosolyt keresek, felragasztom.
    Terüljön szét az arcomon.
    Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
    De másképp nem folytathatom.

    Nem adom meg magam, nem lehet!
    Hős vagyok, mint a filmeken.
    Csak a szemem, csak attól félek!
    Oda ne nézzen senki sem!

  • Batsányi János: A franciaországi változásokra

    A franciaországi változásokra

    (Kassán, 1789)

    Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
    Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
    S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
    Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
    Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
    Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
    Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
    Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

  • Vörösmarty Mihály: A reményhez

    A REMÉNYHEZ

    Kétes szép remények
        Töltik keblemet,
    Búmat édesítik,
        Dúlják kedvemet,
    S így kötött szemekkel
        Fellegútakon
    Visznek álmadozva
        A zárt kör felé.

    Oh ha veszteség van
        Szánva sorsomúl,
    Csak te, szép reménység,
        Csak te légy velem.
    Köss az ifjuságnak
        Égi szárnyakat,
    Hogy kerűlje a föld
        Szentetlen porát;

    Adj az ért korúnak
        Állhatást, erőt;
    Nyújts az elhalónak
        Gyámoló kezet,
    Míg rogyó inakkal
        Sírba váncorog!

    Börzsöny, 1822 eleje