Hány napja lehet még a Napnak?
Lángolni istenigazából?
Seregélyek most szüretelnek.
Mennyi van még hátra a nyárból?
Mit csináltam ezen a nyáron?
Éltem, szerettem, elmerengtem.
Ha jön az őszi szemtől-szembe
És itt talál még mindig engem,
Ha itt hagynak tavaszig engem,
Jó lesz nekem a ködben, szélben
Bujdosnom, amíg mód adódik,
Aztán eltünnöm észrevétlen.
Ha jön az őszi szemtől-szembe,
Nyomát se lelje rettegésnek.
Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
Adassék azt felelnem: Élet.
Forrás: mek.oszk.hu
Csend van, nagy a csend most nálunk,
Szívünk sötét borulásban.
Anyád sír…, alig halljuk,
Apád sír…, meg nem valljuk,
Körülöttünk elmúlás van.
Amit tettél, tán jól tetted,
El-elmondjuk egy nap százszor,
De hiányzol az ebédnél,
Felkelésnél, lefekvésnél,
Reggel-esti imádságkor.
Mert a helyed most már üres.
Az is marad már örökké.
Keserű vád csorog bennünk,
Jóvá nem lehet már tennünk
Soha többé…, soha többé…
Soha többé itthoni ágy,
Itthoni hang soha többé.
Jobb is tán, ha meg nem érted,
Mit kínlódunk, sírunk érted,
Most már tudjuk…, mindörökké.
Itt a ruhád, hétköznapi,
Eltaposott kis cipőd,
Most már mind kincs, emlék, álom,
Mindennél több a világon.
Hogy letelt itt az időd!
Hát, kislányom, csak így vagyunk.
Most tudtuk meg, mi a bánat.
Sír, ami nincs betemetve,
Név, ami nincs elfeledve,
Kulcs, mely nem nyit semmit már.
Elszórt percek, elszórt napok
Most heggyé nőttek mellettünk.
Elmúlt utunk csak most látjuk,
Hogy lépted hiába várjuk.
Nagyon-nagyon árvák lettünk…
Régi kis leveleidet
Összeszedem…, összeszedem…
Simogatlak, úgy, mint régen,
Ha nevettél a meséken,
Bizony, ritkán…, ha meséltem.
Csupa emlék, csupa tegnap,
Eliramló percnyi évek,
Kis bölcsődben itt vagy újra,
Mezítláb kavicson futva,
S könnybe fúlnak az emlékek…
Ez már így lesz, míg magunk is
Nem válunk majd szálló köddé.
De küszöbünk át nem léped,
Ajtót már nem nyitunk Néked,
Itthoni csók, öröm, jóság
Elment Véled… mindörökké…
Forrás: mek.oszk.hu
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
Elaludtak a fák,
a levelek libegnek,
az álmok tudnak várni,
az álmok nem sietnek.
Tudjál álmokra várni,
ahogy ők tudnak várni rád,
az éber csak így nem
csalja meg magát.
A levelek fölött
álmodó fények úsznak,
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak.
Aludj fényekkel együtt,
ragyogj álmokkal együtt.
Sejtelmes lebegés,
fájdalmas mámor,
tünékeny pillanat,
tündöklő zápor.
Könnyező játék,
röpködő fények,
kavargó álmok,
éhező lélek.
A ma is nehéz volt,
s hiába a könnyek,
hiába törlöm le,
holnap sem lesz könnyebb.
Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni…
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni…
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni…
Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
lassan, tompán, mélyéből remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt…
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál…
Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
De majd összeszedem magam.
Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.
Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!
A franciaországi változásokra
(Kassán, 1789)
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
A REMÉNYHEZ
Kétes szép remények
Töltik keblemet,
Búmat édesítik,
Dúlják kedvemet,
S így kötött szemekkel
Fellegútakon
Visznek álmadozva
A zárt kör felé.
Oh ha veszteség van
Szánva sorsomúl,
Csak te, szép reménység,
Csak te légy velem.
Köss az ifjuságnak
Égi szárnyakat,
Hogy kerűlje a föld
Szentetlen porát;
Adj az ért korúnak
Állhatást, erőt;
Nyújts az elhalónak
Gyámoló kezet,
Míg rogyó inakkal
Sírba váncorog!
Börzsöny, 1822 eleje
