Kategória: Világlíra

  • Margaret Atwood: Mindenből csak egy van

    Nem egy fát: a fát
    láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
    amilyen sose lesz már. A földet

    átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
    levelek lesznek ismét – új szavak
    kellenek majd. Becsukom

    a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
    fekete-narancssárga arcú macska
    fészkel vedlő bundámban, teázom,

    tenyeremben meleg csésze, soha többé
    nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
    tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,

    kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
    véletlenszerű vagy a téli konyhában,
    belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,

    de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
    dallamra táncolsz egymagadban
    a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
    kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
    testedben. Akár ki is mondhatom,
    habár csak egyszer, habár a szó

    elszáll:
    akarom.
    Akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zbigniew Jankowski: Elvesztegetett nap

    Ismét elvesztegettem egy napot,
    lepergett “boldogan” –
    tovaúszott mint a bárka, mely
    nem vetette ki hálóját,
    nem vett irányt,
    nem figyelt csendben,
    haladt, mintha csőrével az eget hasította volna.

    Ültem magamba gabalyodva
    elégedetten
    a holnapba sikló kék csúszással
    a szelekkel, mert nem fújnak,
    a hullámokkal, mert elmerültek mint fatönkök a szelíd felszín alatt
    a vörös naplemente nyaldosta csenddel.

    Magam mellett voltam
    és csak tudat alatt féltem
    valaki hívásától, a vízből
    felém nyújtott kezektől.

    Ujjal a fülben, süketen töltött nap volt,
    lezárt szemhéjakkal.
    Magamba temetett nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Butler Yeats: A macska és a hold

    Fel-alá sétált a macska,
    Magasan forgott a hold.
    Surranó rokona fölnézett
    Rá, amint kóborolt.
    Fekete Minnaloushe jajjal
    Bámult a holdra: hideg,
    Szeplőtlen fénye az állat
    Vérét nem kímélte meg.

    Minnaloushe szalad a fűben.
    Kecsesen lendül a láb.
    Táncolsz hát, Minnaloushe, táncolsz?
    Ki megleli jó rokonát,
    Mihez is kezdene máshoz?
    Egyszer majd belefárad
    A bókolásba a hold is,
    Új táncra kedve támad.

    Minnaloushe surran a fűben.
    Holdfényes szerte a tér.
    Fönt a magasban a szent hold
    Új szakaszba ér.
    Tudja-e Minnaloushe: fénylő,
    Nyugtalan szembogarán
    Újhold száll teliholdak,
    Telihold újak után?

    Minnaloushe surran a fűben,
    Senki sem ér föl vele,
    A változó holdra nyílik
    Változó bölcs szeme.

    (László Noémi fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    cipő marad utánuk meg süket telefon
    csak ami nem fontos cammog mint a tehén
    az igazán fontos hirtelen történik
    utána a csend normális szóval elviselhetetlen
    mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
    mikor gondolunk valakire nélküle maradván

    Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
    érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
    együtt járnak mint a pátosz és a humor
    mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
    oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
    mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
    becsukják szemüket hogy lássanak igazán
    nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
    mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

    Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
    szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
    és a szerelemről sem tudni soha
    hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

    (Sajgó Szabolcs fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Fleming: Ne csüggedj

    Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
    köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
    légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
    ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

    Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
    Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
    Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
    Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

    Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
    kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
    mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

    Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
    Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
    Annak mindenki már alattvalója lesz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Alberto de Oliveira: Vágyódás

    (Rónai Pál fordítása)

    Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
    Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
    Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
    Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,

    Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
    Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
    Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
    S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.

    Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
    A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
    Keze alatt, amely virágukat kibontja
    És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.

    Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
    Magasztos moraját és elkísérném végig
    Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
    S kinyújtóznék az égig.

    Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
    Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
    S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
    Az ágak végein remegni minden ujjba.

    S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
    Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
    Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
    S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,

    Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
    Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
    Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
    A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.

    S ha az éj közepén megindulna az orkán
    S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
    Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
    Győzelmi énekem!

    S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
    Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
    S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
    Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.

    S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
    Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
    Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
    Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.

    Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása

  • Oriah Mountain Dreamer: Azt akarom tudni…

    „Nem érdekel, miből élsz.
    Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

    Nem érdekel, hány éves vagy.
    Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

    Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
    Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
    Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképpen megváltoztatni akarnád.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk az emberi mivoltunk korlátaira.

    Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
    Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
    Hogy elviseled-e a csalódás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
    Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
    Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

    Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
    Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

    Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
    Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.
    Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
    Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.”

    Forrás: Oriah Mountain Dreamer, 1994. május

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Tennessee Williams: Férfi az étkezőkocsiban

    Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között
    meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági
    felszerelésük összhangtalan terhe alatt
    a férfi az étkezőkocsiban,
    Wyomingot nem vette észre,
    csak arról tudott, amit el akart felejteni,
    arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, mennél inkább el akarta veszíteni.

    Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezárult.

    De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen dobozába,
    és csak testének érzékszervei,
    mint a szem, a száj, az ujjak
    és kurtán szólva a nemiség,
    adtak neki módot a menekülésre.

    Igen, mert föllázadt a zárka ellen,
    jegyet váltott egy másik állomásra,
    nevet változtatott,
    ismeretségének körét kibővítette
    új arcokkal,
    de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiakhoz.

    És most a vasúti étkezőben
    várta, hogy a mozgás
    legördít egy követ a szívéről.
    De a kő vele utazott,
    felszállt a manhattani vonatra, jelen volt
    még Chicagóban, jelen volt még St. Paulban,
    jelen volt még Cheyenne-ben,
    már úgy látszott, transzkontinentális kirándulásra indult.

    Mellényén babrált,
    óráját kihúzta zsebéből,
    levette a láncot,
    kigombolta a három felső gombot,
    de a súly megmaradt.

    Láthatatlan poggyászt vitt magával.

    Tűnődött, hogy érezné magát anélkül:
    nagyon könnyűnek? Sőt anyagtalannak?
    Igen, talán anélkül
    egyáltalában nem volna szüksége vasúti
    közlekedésre: fajsúlyát teljesen elvesztené.

    Fényes csillámlások
    a hatalmas déli napsütésben Wyoming fölött
    jeleznék légi átkelését.
    Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó légburokban
    alighogy tudtul adná jelenlétét az idegeneknek.

    De most és egyelőre még mindig a finom
    és színtelen marha- és gabonakivonatot
    tartalmazó erőleveses csészével maga előtt
    az izomlazítás
    jóga módszerét gyakorolta,
    és mint elszakadt húrt, elengedte önmagát.

    De még mindig összeszorította száraz ajkát,
    miközben tekintete továbbra is befogadta
    száguldó sürgönypóznák értelmetlen egymásutánját.

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket