(Csillag Tibor fordítása)
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék színű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak vágytalan asszonyok
kik magukra maradnak a szerelemmel
esőktől nárciszoktól
püffed fel a hasuk
lassan lépdelnek
szépséges állatok
mikor szobájukra
leszáll az éj
testüket előbbre állítják
akár egy régi órát
ott várnak
csendben
tiltott isten ha jönne
hajnalban visszatekerik a mutatókat
odalépnek az ablakokhoz
téblábolni
szunnyadó árny között
Forrás: Lélektől lélekig
(Babits Mihály fordítása)
A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.
Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.
Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte – az örök időn látlak-e többé?
Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!
Forrás: Lélektől lélekig
Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
Ahogy lélekben égtem, benned égek:
a fahasáb sokáig küszködött
lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
de most táplállak, benned égek én,
s e rémség poklában lesz szelíd lényem
e földön túlvilági rém.
Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
és szabadon a kín-máglyára léptem.
Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
a szívemért, mely némán kimerül.
Még az vagyok valóban, aki ég?
Emlékeket sem tűrök idebenn.
Ó élet, élet: kinti lét.
S a lángban én. Nem ismer senki sem.
(Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
Ne keverd ebbe régi ámulásod.)
Forrás: Lélektől lélekig
De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
– Boldog, akinek épp ily baráti öröm
a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!
Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
– Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
fogjuk el legalább egy ferde sugarát!
De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
birodalma sötét, borzongó, iszapos;
sírok szaga kering a fekete homályban
s a mocsár partjain riadozva a lábam
kóbor varangyot és hideg csigát tapos.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
hallod-e: zúg…
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
…de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak – a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Forrás: Tandori Dezső fordítása
Nem vagyok beképzelt, ha azt is képzeled.
Csupán azért, mert nem beszélek veled,
mivel sherwood-i erdőben farkasként élek.
Üldöznek a vadászok, és nem kapok részvétet.
Szótlanul tengődök, nem kérdez meg senki:
– Mi újság barátom? Kit szeretnél szeretni?
Talán bennem van a hiba. Ilyennek születtem.
Járom ösvényem. Társ nélkül. Szüntelen.
Elhagytatok. Elveszett lettem. Az is maradok.
Sötét barlangban bánatomba roskadok,
kiáltsatok és gyújtsatok tüzeket,
találjatok meg engem emberek!
Forrás: Lélektől lélekig
A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.
Magának ég az égen, odafent –
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;
s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
a fénylő lélek erről mit se tud.
Forrás: ismeretlen fordítás
(The Lake of Innisfree)
Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szívemben csobog a dala.
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
