Kategória: Világlíra

  • Szergej Jeszenyin: Ki vagyok?

    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel.
    Mellékesen élek itt a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Megszokásból csókollak, csak éppen
    mert csókoltam mást is eleget,
    s mintha gyufát lobbantok sötétben,
    szép szavakat úgy mondok neked.
    “Mindörökké”, “kedvesem”, “csak téged”…
    De a lelkem dermedt és üres.
    Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
    igaz szót szívedben ne keress.

    Tüzemet már semmi fel nem szítja,
    vágyak nélkül élek, csendesen.
    Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
    születtél sokaknak és nekem.
    Magamnak mindig társat kerestem,
    s tűrtem komor fogság nyűgeit.
    Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
    nem illetlek rossz szóval, ne hidd.
    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel…
    Szerettelek téged is a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Yüan Hung-tao: A Hua-hegy csúcsán — Útitársamnak: a taoista Shúnak

    Bejártad az őszi fellegek hátát,
    bordó mohán taposott a lábad.
    Fenyők után kutattál
    a Nagy Szellem tenyerén.
    Chang K’ai ködöt varázsolt,
    mely a völgyből szállt fel, ahol lakott.
    Tung-fang Shuo egy előző életében
    a vihart igazgatta.
    Te is mestere vagy a taoista varázslásnak,
    és ráadásul még szellemes is –
    csaknem mint egy Halhatatlan!
    A Lótusz-csúcs: 40 000 lábnyi meredély –
    csak a bolondok kapaszkodnak fel ily messzire.

    (Fordította Máthé Veronika)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVI. szonett

    Szerelmem lordja, kihez érdemed
    Jobbágyként köti hódolatomat,
    Hozzád küldöm írott hírnökömet;
    Hódol csak, és nem szellemet mutat.
    Oly nagy hódolat, s ha ily kicsi szellem,
    Nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;
    De így is hiszek ötletes kegyedben,
    Hogy az lelkedből takarót terít rá,
    Míg valamely csillag, sorsom vezére,
    Kedvező jegyben rám nem mosolyog
    S talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,
    Hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

    Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;
    Addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVII. szonett

    Hogy lesz egykor versemnek hitele,
    Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
    Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
    Félig se tárva rejti életed.
    Hogyha le tudnám írni szép szemed,
    S volna bájad zengeni friss zeném:
    Hazugság, mondanák az emberek,
    Földi arcot nem fest ily égi fény.
    Nevetnék sárgult papírom: fecseg
    A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
    S a valóság költői őrület
    És dagály lenne, ódon költemény.

    De maradnál meg valami utódban,
    Kettőzve élnél: benne s a dalomban.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Graves: Mi a szerelem?

    Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
    Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
    Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

    Talán a lét legelső vad csatája,
    Elérni önmagunk szélső határát,
    S néhány óránk csodás mindentudása?

    Vagy mi még? Eredendő látomás,
    Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
    S a haláltól vár gyors feloldozást?

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Zorongo

    Óvó kezeim tenéked
    ékes köpönyeget varrnak.
    Violával végig hímzem,
    violában gyöngy a harmat.

    Mátkád kikeletkor lettem,
    szállt ránk szirom-özön, illat.
    Paripáid gyors patái
    ezüst hangon értem sírtak.

    Ici-pici kút a Hold is,
    szirom-özön vékony vígasz,
    csak a karod kell már nékem,
    vele éjjel átszorítasz,
    vele éjjel átszorítasz.

    Fordította: Nagy László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XVII. szonett

    Hogy lesz egykor versemnek hitele,
    Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
    Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
    Félig se tárva rejti életed.
    Hogyha le tudnám írni szép szemed,
    S volna bájad zengeni friss zeném:
    Hazugság, mondanák az emberek,
    Földi arcot nem fest ily égi fény.
    Nevetnék sárgult papírom: fecseg
    A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
    S a valóság költői őrület
    És dagály lenne, ódon költemény.

    De maradnál meg valami utódban,
    Kettőzve élnél: benne s a dalomban.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XVIII. szonett

    Mondjam: társad, másod a nyári nap?
    Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
    Hisz a május méz-bimbaira vad
    Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
    Az ég szeme néha gyújtva ragyog
    S arany arca máskor túlfátyolos;
    S mind válik a széptől a szép, ahogy
    Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
    De a te örök nyarad nem fakul
    S nem veszíti szépséged birtokát;
    Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
    Örök dalokban nőssz időkön át.

    Míg él ember szeme s lélegzete,
    Mindaddig él versem, s élsz benne te.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XIX. szonett

    Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
    S falasd a földdel édes fiait,
    Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
    S ős főnix vére igya lángjaid;
    S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
    S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
    Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
    Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:
    Ne szántsák kedvesem szép homlokát
    Óráid, s ódon pennád rajzai;
    Suhanj fölötte érintetlen át:
    Szépségminta, mai s mindenkori!

    De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
    Örökifjan él kedvesem e dalban.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Milan Kundera: A magányról

    „A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”

    Forrás: Lélektől lélekig