tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
egy házikót egy tó partján
mit egy erdő árnya véd
(erdőnek kell lennie mindenképp)
és persze legyen egy kedvesem
és élhessünk a madarakkal csendesen
nem kérsz te sokat barátom
csak olyat amit soha senki nem ért még el
még a madarak sem
Fordította: Lajosi Krisztina
Forrás: Lélektől lélekig
Egy nap többé a dal se szárnyal
Új perc áll a régi helyén
S mint szétszakadozó madárraj
Széthull e szív is mely enyém
Mielőtt a jövő e zápor
Jön és mesénk semmibe tűnt
S a nap az élet ablakáról
Letörli egybefont nevünk
Egy percre egy szemvillanásra
Amíg van itt még valaki
Gondoljatok a fuvolásra
Vessetek pár garast neki
Hogy szerelmünk tűnő zenéje
Csak még egyszer felhangzana
Mielőtt végleg elenyészne
Az utolsó nap végszava
Fordította: Somlyó György
Forrás: Lélektől lélekig
Kristálya vágynak és reménynek,
száz hófúvás, száz holdgaras!
Maradjak, menjek, sose kértek,
én hajszoltam magányomat.
Állok mélység felett. Az égen
két griff száll. Kékség tengere.
Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
nincs rátok szó és nincs zene.
Kristálya kínnak, feledésnek,
kongó, komor harang-imák!
Hol hold derengi e vidéket,
hol nap forralja, mint a vágy.
Itt állok. S nem lépek a mélybe.
De serlegem Rád emelem.
Iszom bronzát a bornak, és e
bronz fénye boldog énekem.
Dalolok. S nem a keserűség
kottázhatatlan énekét.
Túlérett felhő hozza hűsét,
frissítő záport küld az ég.
Itt állok. Poklaim ledőltek,
nem vesznek rajtam már erőt.
Kristálya légnek és időnek,
ó, vágy- és létezés-erőd!
Forrás: Lélektől lélekig
Fordító: a megadott szövegben nincs feltüntetve.
Megérted-e valaha is
mint havazik a szóban?
Megérted-e valaha is
mint zuhog lélekben a vágy?
Megérted-e valaha is
a falevelek könnyét?
Meglehet sohasem
fogod tudni
hogy minden áldott éjszakán
átgyalogolom a holdat
s a hasadó hajnalon
hamut hozok talpamon.
Szerelmed Fájdalom
Fájdalom Szerelmed.
Meglehet sohasem
fogod tudni hogy
Életet adtál a Halálban
a falevél zöldjét
még
mielőtt
az éjszakában a fákból
szerte a világon pont
robbannak a rügyek.
Újjászületek az idő sodrában
nyersében a tavaszi zöldnek
és legyilkoltan roskadok össze őszi zokogásban
tudván hogy
ismét újjászületek
Balogh József fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nem képzelgés! Már túl az éj felén…
Valóra vált! – te, én, e két magány.
Így rendeltetett! Itt vagy hát. De én –
csak kaparászom rablétem falán.
S az éjszaka! A paplan-sómező,
a lámpajég, éhes szemünk, alélt
ajkunk, a homlokfagy, s kín, égető,
hogy megkezdődött és véget is ért.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Elhalt a másvilági kardal,
elhallgattak a madarak.
A varjak és a verebek
elszálltak és elszenderültek.
Hatalmas égi csillagok
fénylettek át a lucfenyőkön.
Mint furcsa karácsonyfadíszek,
függeszkedtek az ágakon.
S az erdő kis csillagai,
szállongó szentjánosbogárkák,
úgy pislogtak, mint őrtüzek
egy kitalált birodalomban,
ahol
a sötétségben számlapokként
foszforeszkáltak a bagoly
kocsikeréknagy szemei,
ahol
a hernyók ágról-ágra, mint
legenda, terjedtek a fákon,
ahol
szilárd talapzaton magaslott
a fák oszlopsora, ezüstből
kiöntött szoboralakok,
ahol
a lepke két fehérke szárnyát
pengette hószín hárfaként,
ahol
a bogyók csillagrendszerében
percenként fejlődtek ki az
élet serény molekulái,
ahol
a gombák, e fehérkövű
templomok
ezüsttel-arannyal
borított kupolákkal álltak,
ahol
a parányi hangya-barátok
olyan fegyelmezett sorokban
vonultak esteli imára,
ahol
a hangyzsolozsmát kacagta
egy gyufaszálsovány tücsök,
csak éppen vékony volt a hangja,
s bizony
csöppet sem dallamos.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó volt: asztalom üres.
Nem írok. Senki sem keres.
Szobám a csönd megülte.
Azt hittem: nem kell az ima.
Ám ekkor ablakomon a
Fehér Galamb repült be.
Légy-nem-kavarta félhomály.
Csillag szilánkol, szerteszáll.
Csak szentjánosbogárka-
villanytücsök! De nyitva volt
az ablak – behatolhatott!…
S Ő besuhant szobámba.
Nem Ararátról olajág-
hozó, olimposzi sasát
hozzám Zeusz se küldte,
nem angyal, poklokból jövő,
nem postás… Nem előkelő
éttermek drága sültje.
Ismertem Őt. Vörös szemét
Álmomban rám mereszti rég,
karmai – farkaskörmök.
A tintatartómba hajolt,
kacsingatott és grimaszolt…
Én tudtam – Ő a Küldött.
Tudtam, ki Ő. No, rajta hát!
Minek időzni, ha lejárt
időm? Eb, aki bánja!
Nem esdeklek – “Jaj, Istenem!”,
sebészkedjék csak lelkemen
kirurgusok királya.
Sűrű sötétség. Rezeda-
illat! S Ő csőr-szikével a
bordáim szétnyitotta.
Én csak feküdtem. Elhagyott
erőm. Többé már nem tudok
felugrani sikoltva.
S ő szétbogozta szívemet,
kivette élő lelkemet,
s én szóltam hozzá: “Jól van,
ha kell a lelkem, fogja már,
Ön hószín mennyei madár,
én emberfia voltam.
Lélek? Minek is az nekem?
Elsüllyedt már a reggelem
a kerti rőt avarban…”
S Ő (Gamajun!) a lelkemet
elvitte, bár még remegett.
S én egyedül maradtam.
Így lelt a mindennapi nap.
Nem olvasták soraimat.
Mint akire dolog vár:
loholtam, préselt a tömeg,
s éreztem, testek közt csak egy
testforma test vagyok már.
Keringek, föld a nap körül,
magam s magamnak tükörül.
Kospata és toportyán-
fogak. Magamnak bégetek,
s vonítok sziklás táj felett:
magamban – minden órán.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
„A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
– Isten veled – mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
– Isten veled – ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
– Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
– Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
– De a szél…
– Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
– De az állatok…
– Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
– Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.”
Forrás: Lélektől lélekig
Te azt mondod: közeleg a fény.
Én azt mondom: a sötét érkezik.
Itt is van már, elterült, hallgasd
miként sustorog bokáid körül.
Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,
hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,
mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe
mielőtt hosszú kampókkal
partra húzzák őket a halászok;
hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,
az eresz nyögve csikordul – s most még jó,
még lábujjra állsz, szájpadlásod –
ha elkiáltod a szót: világosság! – még
visszhangot ver; most még jó, lábad alatt
még ott a talpalatnyi, neked kijáró
köves talaj; de nézd, a sötétség ingája
immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;
megszületett hallgasd, hogyan közeleg
hullám képében hozzánk – még most is jó,
lebegünk sorjában, arccal az égnek,
s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –
tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,
nem is éltünk másként, mint emez
idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –
(habár az is megtörténhetett volna,
hogy az árnyék, a leáldozó arany
s a meleg bíbor küzdelméből
a fény kerül ki győzedelmesen).
Fordította: Lendvay Éva
Forrás: Lélektől lélekig
