(Csillag Tibor fordítása)
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék színű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
Forrás: Lélektől lélekig
(The Lake of Innisfree)
Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.
Ott majd megbékül a szívem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.
Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szívemben csobog a dala.
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Párák és érett ízek évszaka
jössz s hő híved, a sárga nap örül
s összefogtok s áldott fürtök soka
csügg a szőlőn a nádtetők körül;
mohos ágat dús almasúly töret
s zamat tölt minden őszi magvakat,
dinnye dagad, feszül cukros bele
a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
késő virág, minőt a méh szeret,
s már azt hiszi: örök méz-szüret,
mert nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? – Kiszököm
s megleslek gyakran csűrök közelén,
ülsz gondatlan a téres küszöbön
s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
vagy épp aratsz és mákillat hatol
hozzád s elaltat és nem éri már
sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
patak tükrére s friss italra vár;
vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott?
mi gondod rá? van néked is zenéd:
míg esti felleg sző be halk napot
s a tarlón rózsák színét szűri szét,
a parti fűzfák közt búsongva dong
a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
finomka fütty a szérűskert alól
s gyűlő fecskék zajától zúg az ég…
Fordította: Tóth Árpád
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
J
Óh harmatosfürtű, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!
A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.
Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.
Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ó, ki virulva kelsz át völgyeinken,
Nyár, zabolázd meg büszke méneid,
Enyhítsd cimpáik lángoló tüzét!
Gyakran veréd fel arany sátrad itt
S aludtál tölgyeink között, s mi néztük
Rózsás tagjaid s virágzó hajad.
Sűrű árnyak alatt hangod gyakorta
Hallott, hogy tüzes kocsiján a dél
Elvágtatott a menny mélyén; pihenj meg
Forrásainknál, s mohos völgyeinkben,
Kristályfolyók partján dobd el selyem
Palástod és vesd magad a habokba:
A völgyek kevély pompádban szeretnek.
Ezüst-lantú bárdjaink híresek,
Ifjaink bátrabbak, mint Dél szülötte,
És lányaink szebbek víg táncaikban:
Van ének itt és bűvösszavú hangszer
S édes visszhang s víz, tiszta, mint az ég,
S a tikkadt főkön babérkoszorú.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
S hangold vidám sípomhoz hangod, ó, hadd
Libbenjenek az év leányai!
Virágok és gyümölcs dalát dalold.
„A kis bimbó a napra tárja kelyhét
És szerelem fut remegő erében,
Száz virág ring a reggel homlokán és
Dúsan virul az este fényes arcán,
Mígnem a füstös Nyár dalába fog
S fejére tollas felhő hint virágot.
Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
Kóborol vagy a fákra ül s dalol.”
Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
Majd megborzongva felkelt és a dombok
Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
„Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal.”
Nem hallgat rám s a tátott-szájú mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.
De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.
Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sújtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
(Tótfalusi István fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ha máris letéped s még bimbós a perc,
Megbánod, keserű könnyeket ejtsz;
S ha érett a perc, de te szökni hagyod,
El nem apasztod a könny-patakot.
(Görgey Gábor fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
