Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?
Talán a lét legelső vad csatája,
Elérni önmagunk szélső határát,
S néhány óránk csodás mindentudása?
Vagy mi még? Eredendő látomás,
Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
S a haláltól vár gyors feloldozást?
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
S falasd a földdel édes fiait,
Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
S ős főnix vére igya lángjaid;
S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:
Ne szántsák kedvesem szép homlokát
Óráid, s ódon pennád rajzai;
Suhanj fölötte érintetlen át:
Szépségminta, mai s mindenkori!
De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
Örökifjan él kedvesem e dalban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
A tűzszívű bércek egymásra rivallnak,
s dörgésüket délkör délkörre veti;
álmából tenger a tengert költi viharral
s Tél trónja körül rázkódnak jég-hegyei,
ha megharsannak a Tájfun kürtjei.
Egy magányos felhőn villám tűze cikázott
s fényére körbe kigyúl ezernyi sziget,
földrengés tapossa romba a várost,
tántorgó, vacogó ezrek; s a siket
mélyből a hang visszaremeg.
De villámnál vakítóbb, ha te nézel,
s a földrengésnél is lépted rohanóbb;
te megnémítod a tengert, s ha szemmel igézel,
megvakul a vulkán; s a te fényed előtt
pislákol a nap, mint lápi ködök.
Habok közül és hegyoromról, hogy belereszket
a párás lég, felszökken a nap s kiragyog;
léleknek a lélek, nemzetnek a nemzet,
város falunak viszi virradatod
és szolga, tirannus, mint éjszaka árnya,
úgy vész el a reggel új sugarába.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, –
A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.
Forrás: Lélektől lélekig
De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:
Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha jössz, válassz ilyen napot,
sárga, piros papagáj-tulipánsor
ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
Csizmám villan, buta homokba gázol.
Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.
Lenyugodnék kezed, eres levél,
négyszög-kezemre, és simítanám
alakját, s ennyi, ennyi már elég.
És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
Hull az idő kezemből, mint levél.
A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
Koldusok, párok elhagyják a parkot –
és mégse jössz. Minden kapu bezárul.
Ó, iszonyú álmodni angyalokról.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem fejtem a csillagok titkait,
De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
Bár nem tudom, mi sors következik,
Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
A maga dühét, záporát, szelét,
Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
Noha gyakran elém tárja az Ég;
Nekem a te két szemed (ez a két
Állócsillag) adja tudásomat:
Együtt pompázik az igaz s a szép,
Mihelyt kész leszel őrizni magad;
Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
Véged a szép s igaz múlása lesz.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig – William Shakespeare szonettjei
Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;
S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, –
Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.
Forrás: Lélektől lélekig
