Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szívünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.
Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.
Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.
Forrás: George Byron verse – Devecseri Gábor fordítása
Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!
Csitt! A fekete folyón
illat és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szívén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.
Jaj, bűvölj föl a fűből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad…
Fordította: Babits Mihály
Forrás: Lélektől lélekig
(Franyó Zoltán fordítása)
Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis – hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, – de lám,
Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; –
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!
Forrás: Lélektől lélekig
Csak állj a lépcső legfelső kövére –
hajolj a kert urnáira –
hajadat fesse a napkelte vére –
öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
vágd földhöz, és szikrázzon a
szemed szökevény szerelemmel:
hajadat fesse a napkelte vére.
Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
bár ilyen könnyen hagyott volna el,
ilyem emberi-tisztán,
mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
ha többé nem emel föl.
Hiszen találnék
kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
valami mindkettőnknek jó megoldást,
hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.
És elfordult a lány, de őszi szélben
képzeletemet tűnt napokba rántja,
napokba s tűnt pillanatokba:
haja vállára hull, kezében liliom van,
s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
Ma is megráz az emlékezet álma
zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.
(Csillag Tibor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
T
Az öreg páter Gilligan
csak fárad szüntelen,
mert nyája fele ágyba dőlt,
vagy hant alatt pihen.
Leszáll az est, egy székre ül
s tán el is szundikált,
mikor megint hivatja egy
beteg, s ő felkiált:
„Hát nyugtom sincs, sem örömöm
ez örök gyász helyén?”
De rögtön aztán: „Ó, Uram,
a testem szólt, nem én!”
A székre dől, letérdepel
s imádkozásba fog,
de álom száll rá, mély, nehéz,
s az égre csillagok.
A számuk lassan millió.
Levélt rezzent a szél;
s míg éjben szunnyad a világ,
az Úr csöndben beszél.
Mikorra szürkül s a veréb
csiriplő hangja száll,
az öreg páter Gilligan
már ismét talpon áll.
„Jaj, Istenem! aludtam, és
az ember már nem él!”
Kihozza gyorsan a lovát
s elvágtat, mint a szél.
Nem vágtatott így még soha
a láp és szikla közt.
Az asszony nyit neki kaput:
„Atyám, hát visszajött?”
„Meghalt a férjed?” – kérdezi.
„Egy jó órája már.”
Az öreg páter Gilligan
lesújtva, szótlan áll.
„Meghalt, ahogy elment, atyám,
madárkaként vígan.”
E szókat hallva térdre hull
az öreg Gilligan:
„Ki csillagos éjt alkotott,
törődött szívnek írt,
leküldte egyik angyalát,
hogy megsegítsen itt.
Ki bíborfényben tündököl,
a planétákat terel,
megszánt egy apró férget is,
hogy álom nyomta el.”
(Fükő Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Y
(Tótfalusi István fordítása)
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sújtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
Forrás: Lélektől lélekig
(Weöres Sándor fordítása)
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
Forrás: Lélektől lélekig
„Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!”
„Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet.”
„Én meg téged kívánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sírdogálok.”
„Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh szerelmes jóbarát!”
„Gyere hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk.”
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Volnál rút, vagy nem volnék esztelen,
ne volna arcod, vagy nekem szemem,
volnál balga te, vagy én józanabb,
ne volnék rab, vagy te ne ily szabad.
De sajna szép vagy, én meg esztelen,
arcod fényétől elvakul szemem.
Nem lehetsz balga, s én se józanabb,
csak rab lehetek én, s te csak szabad.
Oly szépnek látlak – hogy volnék okos?
Szememre üdvöt lényed harmatoz.
S hogy balga – látván okosságodat?
S mert szabad vagy, nem vagyok én se rab.
Okossá hát a szépséged tegyen,
a Gráciák igézzék rád szemem,
okos vagy – nézz balgaságomra hát!
Szabad vagy – hát csak tarts rabul tovább!
Maradj te szép csak, én meg esztelen,
tisztuljon arcod fényén csak szemem,
okosságodban lásd, ilyen vagyok,
szabadságodban csak legyek rabod.
Légy hát te szép és én okos – legyen
arcod neked, s legyen nekem szemem,
légy hát okos te, s én se józanabb,
légy hát szabad te, s én örökre rab.
Forrás: Lélektől lélekig
