https://verskucko.com

Kategória: Angol költők

  • William Shakespeare: XXXVI. szonett

    Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,
    Noha szerelmünk osztatlanul egy:
    Így a sok foltot, mely velem marad,
    Viselem majd magam, tenélküled.

    Két szívünk közös vágy, de életünkben
    Olyan választó bántalom is él,
    Melytől, bár nem csökkenti örömünket, nem
    Egy szép órát veszt a szent szenvedély.

    Nem illethet ezután a szavam,
    Mert szégyenem megszégyenítene,
    S hogy becsülsz, ne mutasd nyilvánosan,
    Mert megromlik neved becsülete:

    Nem, nem, ne tedd; mert szívem úgy szeret,
    Hogy, mint magad, enyém a jó híred.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXII. szonett

    Ha túléled ama boldog napot,
    Melyen a bitang halál leterít,
    S véletlenül mégegyszer átfutod
    Volt híved gyarló és nyers sorait:
    Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
    S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
    Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
    Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.
    Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Íme,
    Ha a növő korral nő a barátom,
    Drágább kincset szült volna a szíve,
    S feszíthetne most rangosabb batáron;

    De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
    Azért olvasom, s mást a stílusáért.”

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXI. szonett

    Szívedbe gyűlt, kincstárba, mind a szív,
    Mit, vesztve, holtnak hittem: egymagad
    Őrzöd a szerelmet, s gyönyöreit,
    És sírbaképzelt sok barátomat.
    Szememből a szerelem álma hány
    Szent gyászkönnyet lopott, adóul, a
    Sok halottnak, kit, ím, éltet s csupán
    Messze múltban rejt szíved otthona!
    Tűnt vágyaim éltető sírja vagy,
    Volt kedveseim száz jele díszít,
    Amim övék volt, most mind rád maradt;
    A sokak kincse már csak a tiéd:

    Benned látom szeretett arcukat,
    És te (ők mind) mindenem ura vagy.

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXIX. szonett

    Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
    Árvultan sírok kivert voltomon,
    És zaklatlak, hiába, süket Ég,
    S nézem magam és sorsom átkozom,
    S irigylem a reménykedőbbeket,
    Különbeket és tapsoltabbakat,
    Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
    S fő-kéjem öröme is szikra csak:
    Akkor, magam már-már megvetve, rád
    Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
    Pacsirta, mely a föld árnyain át
    kitör) az ég kapuit zengeti;

    Mert édes emléked is annyit ér,
    Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVIII. szonett

    Hogy legyek hát megint derűs kedély,
    Ha az áldott pihenés elkerül?
    Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
    S napra éj s éjre nappal nehezül?
    Mindkettő, bár ellenséges hadak,
    Gyötrésemre barátként összefog,
    Ez, hajszolva, az meg panaszomat
    Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.
    Hízelgek a napnak: beragyogod,
    Ha felhőfoltos is a végtelenség;
    S a fekete éjnek: te csillagok
    Nélkül is megaranyozod az estét.

    De a nap kínom napról-napra nyújtja
    S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Eric Knight: Az üzenet

    Egy csendes percben, már nem alva s még nem ébren
    találjon rám szavad,
    ha suttogó szél borzolja az éjben
    a bükkfa-lombokat,
    e téged nyugtalan űző lélekhez érjen
    majd lopva, hallgatag,
    s zendítsen feltörő madárdal árjaképpen
    a szívemben húrokat.

    Egy néma percben, még nem ébren s már nem alva
    a halál közelebb,
    s e szem, mely látta, hogy kúsznak elő a barna
    árnyak a lomb felett,
    mint álomképedet, könnyfátyoltól takarva
    megpillant még, lehet,
    zöld csillag fényiben, de nincsen már hatalmad,
    hogy könnyítsd szívemet.

    Fordította: Tótfalusi István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Skelton: Margaret Hussey-hez

    Margit, te édes,
    szép, büszke sólyom,
    bő nyár virága,
    vagy ölyv, ott a tornyon:
    ki fény és vigasság
    és nincs benne gazság,
    csak szív és igazság;
    oly ügyes ő,
    oly szüzes ő,
    oly üde, üde nő,
    szava, szeme,
    szíve, kegye –
    tollam hegye
    bármily hevet szít,
    véle nem vetekszik,
    mert Margit édes,
    szép, büszke sólyom,
    bő nyár virága,
    vagy ölyv, ott a tornyon;
    erényes ritkaképp,
    s oly szende, zsönge épp,
    mint Isaphil, a szép,
    édes fűszerecske,
    illatos üvegcse,
    nem jobb Cassandra, szebb se;
    hű gondolatja szikla,
    remek formája ritka,
    s hiába jársz be száz helyet,
    nem lelsz ily kedveset
    és illedelmeset,
    mint Margit, az édes,
    szép, büszke sólyom,
    bő nyár virága,
    vagy ölyv, ott a tornyon.

    Fordította Nemes Nagy Ágnes

    Forrás: Lélektől lélekig

  • George Noel Gordon Byron: Többé nem csatangolunk…

    Többé nem csatangolunk hát
    ily késő éjbe már,
    bár szívünk csöppet se lomhább
    s ragyog még a holdsugár.

    Kardról lehull a hüvely
    és a lélekről a mell,
    nem liheghet szüntelen:
    a szívnek béke kell.

    Bár az éjben érzelem gyúl
    s túlhamar megtér a nap,
    nem csatangolunk ezentúl
    holdas ég alatt.

    Fordította: Devecseri Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVI. szonett

    Szerelmem lordja, kihez érdemed
    Jobbágyként köti hódolatomat,
    Hozzád küldöm írott hírnökömet;
    Hódol csak, és nem szellemet mutat.
    Oly nagy hódolat, s ha ily kicsi szellem,
    Nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;
    De így is hiszek ötletes kegyedben,
    Hogy az lelkedből takarót terít rá,
    Míg valamely csillag, sorsom vezére,
    Kedvező jegyben rám nem mosolyog
    S talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,
    Hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

    Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;
    Addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVII. szonett

    Hogy lesz egykor versemnek hitele,
    Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
    Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
    Félig se tárva rejti életed.
    Hogyha le tudnám írni szép szemed,
    S volna bájad zengeni friss zeném:
    Hazugság, mondanák az emberek,
    Földi arcot nem fest ily égi fény.
    Nevetnék sárgult papírom: fecseg
    A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
    S a valóság költői őrület
    És dagály lenne, ódon költemény.

    De maradnál meg valami utódban,
    Kettőzve élnél: benne s a dalomban.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig