https://verskucko.com

Kategória: Francia költők

  • Paul Verlaine: Érzelmes párbeszéd

    A vén parkban didereg a magány,
    s két árnyék suhant át az éjszakán.

    Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
    alig érteni, halkan mit beszélnek.

    A vén parkban didereg a magány,
    s múltat idéz két boldogtalan árny.

    – Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
    – Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

    – Arcom álmodban ma is megjelen?
    Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

    – Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
    csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

    – És kék az ég s a remény végtelen.
    – A remény eltűnt, egünk fénytelen.

    Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
    és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva

    A reggel langyos és arany fényében úszva,
    harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
    s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
    Kószálni indulok most céltalan: tovább
    a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
    a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
    Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
    csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
    s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
    Mély csönd.
    Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
    szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
    ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
    a fiatal leányt, kinek emléke – gyengéd,
    hótiszta látomás – megzendül s földereng még,
    s kit költő álmodik s a férfiképzelet
    idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
    s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
    kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Őszi ének

    I–II
    (Szabó Lőrinc fordítása)

    1

    Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
    tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
    Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
    a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.

    Visszajön az egész tél belém: vad robotban
    gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
    és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
    vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

    Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
    ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
    Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
    az ostromgép nehéz ütései alatt.

    S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
    hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
    Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
    A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

    2

    Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
    szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
    s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
    csak a napot, amely a tengeren ragyog.

    De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
    még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
    szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
    vagy őszi glória tűnő életemen.

    Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
    Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
    hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
    az őszutó szelíd és sárga sugarát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jacques Prévert – Kik egymást szeretik

    (Göbölyös N. László fordítása)

    kik egymást szeretik
    szeretik egymást s ölelik
    az éj kapuiban
    s a járókelők ujjal mutatnak rájuk
    de kik szeretnek
    senkinek sem léteznek

    csak árnyékuk az
    mely az éjben remeg
    s kihív haragost megvetőt irigyet

    kik szeretnek
    senkinek nem léteznek
    egyébként is messzebb vannak az éjnél
    feljebb a napfénynél
    első szerelmük vakító egénél

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Christine de Pisan: Magam vagyok

    (Illyés Gyula fordítása)

    Magam vagyok és csak magányra vágyom,
    magamra hagyott társam és szerelmem,
    magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
    magam vagyok, haragvón, csendesedten,
    magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
    magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
    magam vagyok szobámba rejtezetten,
    magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
    magam vagyok, letörve, ernyedetten,
    magam vagyok, bár mind keservesebben,
    magam vagyok kuporgón a sarokban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok mindenütt a világon,
    magam vagyok jártomban s megpihenten,
    magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
    magam vagyok mindentől elfeledten,
    magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
    magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
    magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
    magam vagyok sziromnál hervadóbban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo – Mert minden földi lélek

    Szabó Lőrinc fordításában

    Mert minden földi lélek
    valakibe
    átszáll, mint illat, ének,
    láng vagy zene;

    mert minden élet annak,
    amit szeret,
    rózsákat mindig ad vagy
    töviseket;

    mert április a lombnak
    víg zajokat
    s az alvó éj a gondnak
    nyugalmat ad;

    mert vizet a virágnak
    az ébredő
    hajnal, a cinkét a fáknak
    a levegő,

    s mert a keserű hullám
    ha partra hág,
    a földnek, rásimulván,
    csókokat ád:

    én, csüggve karjaidban
    az ajkadon,
    a legjobbat, amin van,
    neked adom!

    Gondolatom fogadd hát:
    csak sírni tud,
    ha nincs veled, s tehozzád
    zokogva fut!

    Vágyaim vándorolnak
    mindig feléd!
    Fogadd minden napomnak
    árnyát, tüzét!

    Üdvöm gyanútlanul és
    mámorosan
    hízelgő dalra gyúl és
    hozzád suhan!

    Lelkem vitorla nélkül
    száll tétova,
    s csak te vagy íme végül
    a csillaga!

    Vedd múzsámat, kit álma
    házadba visz,
    s ki sírni kezd, ha látja,
    hogy sírsz te is!

    S vedd – égi szent varázskincs! –
    vedd a szívem,
    amelyben semmi más nincs,
    csak szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • François Villon – A testamentum (részletek)

    Faludy György átköltésében

    I.

    Az őszi sárban már magamban járok,
    s lábam nyomában a Kaszás üget,
    hajam deres lett és az utcalányok
    másnak mutatják már a mellüket,
    s a csillagok is már fakóbban égnek,
    mint egykor égtek, mikor este lett:
    ajánlom bűnös lelkemet az égnek,
    s az út sarának vézna testemet.

    II.

    Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
    emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
    mikor félig fejemre szállt az álom,
    s elmorzsoltam már rég az estimát:
    hirtelen belémnyilalt a sötétben
    a rémület, hogy egyszer meghalok,
    s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
    s hogy fákat láttam, holdat és napot,

    III.

    hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
    de nekem nem lesz szavam és dalom,
    és a bitang sors, mely nem adott enni,
    végül sarat dagaszt az ajkamon:
    hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
    s ha már a sírba tettek, e kevés
    örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
    s nem lesz soha, de soha ébredés.

    IV.

    E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon
    fúrják bikák agyába a karót,
    a verejték nyakamig elborított,
    s hörögve haraptam a takarót,
    görcsös kézzel gyújtottam meg a mécsest,
    s hogy elkergessem ezt a látomást:
    könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt
    szememmel Vallát vagy a Gorgiászt…

    V.

    Azóta a pimasz nők, a rideg
    barátok, a polgárok közönye,
    a hosszú vándorutak a hideg
    erdőkben és a hóhér kötele
    másra tanított; s mert kiürítettem
    a mély pincék minden lőre-borát:
    nem félek többé s a halállal ketten
    régen vagyunk már pertucimborák.

    VI.

    Mert korbáccsal vert engemet az élet,
    s nem voltam Isten választott fia,
    egy tál lencsémben hányszor ült a féreg,
    s lábamnak hányszor kellett futnia,
    és mégis: most is gúnyra ferdül szájam,
    s az urak hiába fennek rám fogat,
    ollójával e rút Kor és az Állam
    nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat.
    …

    XLVI.

    Ültessetek fejem fölé egy árva
    kis szilvafát s mellemre pázsitot,
    de a kék ég szerelméért ne drága
    márványtömböt vagy gőgös gránitot:
    rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
    s bár hóhérkézben lengett életem:
    az úgynevezett úri tisztességhez
    mégis túl tiszta volt az én nevem.

    XLVII.

    S ne törődjetek halotti torommal,
    jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér,
    s ha nem nagy munka, írjátok korommal
    vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér
    középnagy kőre, amilyen a réten
    a lábatok alatt ezer akad:
    hogy úgy ki és mi volt az életében,
    ki itt enyészik lenn a föld alatt.

    XLVIII.

    S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
    oda, hol szebben szaglik a virág;
    s talán, ha majdan kettőezret írnak
    Krisztus után, még tudja a világ,
    hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
    s mély serlegekből hogy itta a bút,
    s hogy indult végül álmos és kanyargó
    vizekre, honnan nincsen visszaút.

    Forrás: Lélektől lélekig