Kategória: Francia költők

  • Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac – II. felvonás, 8. jelenet

    (fordította: Rónay György)

    Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
    Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
    Mint élőfához a kúszó növény:
    Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
    S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
    Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
    Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
    S a bankároknak verset dedikáljak,
    Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
    Miniszterek előszobáiban,
    Nevettetvén Ő excellenciáját,
    Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
    Talán beteggé dőzsöljem magam?
    Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
    És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
    Vágván örökké, a gerincemet
    Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
    A jobb kezemmel s káposztafejecskét
    Öntözzek a balommal? — Köszönöm!

    Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
    A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
    Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
    Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
    Hajózzam a ritornell tengerén,
    S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
    Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
    Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
    Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
    Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
    Korhely buták közt, kik zsinatjukat
    Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
    Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
    Szonettel menjek tányérozni hírt?
    Talentumot ne lássak soha másban,
    Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
    Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
    Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
    És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
    Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
    Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!

    Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
    Ahol bolyongok vígan, szabadon!
    Édes magány, ahol kedvemre élek,
    Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
    Fejembe vágva tollas süvegem
    Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
    Egy semmiségért véres harcra szállok,
    Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
    Fantáziám a holdban egyet fordul,
    És könyvet írok róla, semmi másért,
    Csak a bolondos, kedves utazásért!
    Azt írom csak, ami szívemből csordul,
    És így szólok magamhoz: Légy szerény!
    Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
    Magad ültette rózsa illatával,
    Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
    Ha van nagy ritkán diadalban részem,
    Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
    Cézárnak abból mitsem adok át,
    És büszkén hordom tettem tudatát!
    Egy szóval: csúszó inda-szerepet
    Nem vállalok halálomig!… Lehet:
    Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
    De egyedül növök, ha már magasra nem!

  • Paul Ambroise Valéry: Vénusz születése

    (fordította: Szabó Ferenc)

    Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
    viharon áttörve a teste felmerül,
    a tenger éppen napra hányta keserűn,
    a kínok gyémántjából lép ki nyögve.

    Feldereng mosolya, majd hószín karján,
    mit sírva néz a véres vállú napkelet,
    a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
    hosszú hajától borzong öle táján.

    Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
    tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
    beitta már csókját a szökellésnek,

    de játszi szeme ezer szálló s álnok
    szikrát vegyít be a víznevetésbe —
    a habok hűtlen táncán vészvillámok.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Théophile Gautier: Titkos muzeum

    fordította Babits Mihály

    Amikor meztelen faragták
    istennők báját régi kor
    szobrászai, Vénus galambját
    megfosztották tollaitól.

    Vésőjük lenyesé a drága
    pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
    és fészkében a kis madárka
    diderge vedlett-csupaszon.

    Óh nagy pogányok, megbocsátok,
    kik a szerelmet isteni
    rejtelmétől megrabolátok,
    hogy konturt adjatok neki:

    de a mi festőink, levágván
    a gyepet, mellyen Eros ül,
    vásznon utánozzák a márvány
    izlését izléstelenül.

    Pedig soha oly teljesen még
    csupasz az éji mécs előtt
    nem volt keresztény meztelenség,
    mint rég a szép athéni nők.

    Az alvó szőke takarója
    mit rejt? Emeld föl, és feléd
    arany gyapjú kacsint alóla,
    mint Burgundi Fülöpre rég.

    S hová, mikor kezét letartja,
    s drága barna újja nyul,
    ott van a haj, kúszán kihajtva,
    göndör, simithatatlanul.

    Áttetsző, hév szinek királya,
    azért szeretem, Tizián,
    képeden amikor kitárja
    báját a nimfa s kurtizán,

    mivel matt rózsaszínü bőrén,
    mit bibor függönyárny ölel,
    ecseted ha mutatja pőrén,
    egy színfoltot se titkol el.

    Egy selyempamacs ámbraszíne
    bársonyozza a hón alatt
    a kar tövétől mellig íme
    lehajló finom vonalat.

    S az ivor újjak drága hossza
    alatt sarjadni láthatod,
    amellyel Cypris kárpitozza
    dombját naivan, a mohot.

    Dús combjait széttárva Nápoly
    muzeumában Danaé
    láttatja, hogy az aranyzápor
    hogy hull a selymes szőr közé.

    S Flórencben szabadon füröszti,
    világ dacára, ama szép
    Aphrodité, a lába közti
    bozótban drága csöpp kezét.

    De, mester! az a test se volna
    méltatlan rád, akit az én
    gondolám lágyan ringatott ma
    Velence sima zöld vizén.

    S hogy el ne vesszen drága képe,
    engedd meg nékem, nagy öreg,
    hogy palettával lant helyébe
    ma tanitómmá tegyelek!

    Óh mint szeretem látni, lesni,
    hogy szép testén a drága folt
    hogy ölt aranyszint, ha az esti
    rőt fényben minden egybefolyt;

    mintha az alkov szent zugában
    alvó Ámor hajas fejét
    látnám beárnyékozni lágyan
    szép anyja titkos mély ölét.

    A szerelem rejtek gyümölcse
    pihen ott selymes otthonán,
    mint egy megérett ritka körte
    sejtelmes édenkert mohán.

    Óh drága körte, arany alma,
    arany gyapjú, göndör arany,
    melyért Herakles kóborolna
    s hajózna Jázon untalan!

    Gyürüző gyapjas takaródra,
    mit annyi művész lekaszál,
    hulljon ma versem tiszta csókja,
    te édes asszonyi szakáll!

    Az álszent kort, barbár tilalmat,
    s annyi hálátlan hallgatást,
    mindezt, Vénus szent halma, rajtad
    e vers ma megboszúlja, lásd!


  • Pierre-Jean de Béranger: A szegény varróleány

    fordította Babits Mihály

    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.
    »Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« –
    mondta sokszor – »mily kincset rejt az újjad!
    Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
    a munka megjutalmaz s boldogít.«
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
    s december vacog fűtetlen szobámba,
    és az újjaimat melengetem:
    nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Sok szép úrfi ajándékozna nékem
    gyereket – ki később elveszne éhen!
    Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
    így spórolom meg az éhenhalást.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    S rágondolok közben a péklegényre.
    Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
    Jobban megy, szinte izzik a dolog,
    ha szőrös, nagy testére gondolok.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Vagy eszembe jut múltkor az a halvány
    fiú, ki itt jött el az ablak alján:
    nem látott engem, nem gondolkozott,
    falhoz se fordult, kigombolkozott.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
    ha magát nem csiklandaná meg olykor,
    nehogy a világ őt nevesse ki –
    csak a csuklója fárad el neki!
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

  • Henri Cantel: Egy fiatal leányhoz

    fordította Babits Mihály

    Az ágyban aludtam, hol máskor holdas éjben
    te szoktad, szűzi lány, lezárni kék szemed:
    s mely testedhez tapadt, az ittas gyolcsfehérben
    izzó parázs gyanánt csavartam testemet.

    Haraptam vánkosod… ajkad nyomát reméltem
    harapni… óh kiért nem szánnám vesztemet!
    S szemérmesen dugott térded ízét a térdem
    a hűvös paplanon égve érezte meg.

    És jött az álom, és – mit hallva is húzódnál –
    megjelentél nekem, óh fehér Éva-lány,
    (kit egy szó elpirít, egy csók megöl talán…)
    De álmom több vala a szóknál és a csóknál…

    Vad kéjben, tiszta szűz, így lettél az enyém,
    míg szűzi ágyadon magam feküdtem én!

  • André Chénier: Éjjeli vendégség

    fordította Babits Mihály

    Szóval, – Glycéra fog ma bennünket fogadni?
    s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
    és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
    sarkantyúja, s a vágy előtte nem alél?

    és huga, akinek szép énekét csodálják,
    hangjával fogja majd kísérni vad gitárját?
    Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
    kinek a melle oly kemény és csillogó?

    Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
    félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
    bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
    nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.

    Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni…
    De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
    Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
    ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?

    Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyű zsarnok:
    hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
    vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
    aki fülembe súg, vígan nevetve rám,

    ő látja – s kész a könny, a korholás, a kétség;
    egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyű vétség.
    Mit mondjak? bosszúja a tettekig fajul.
    Képes megverni. S én azt színlelem vadul,

    hogy én is megverem – de olyan könnyű kézzel,
    hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
    mert szerelem-csatán erős a karja csak,
    s még a hangján se bír csúfítani a harag.

    Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
    dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
    Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
    a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?

    Inkább kívánom én a vad szavak özönjét,
    vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
    vadul vádolni vagy csitítani a csatát,
    és megbocsátani, s kérni bocsánatát…

    De mi ez? Juliát hallom már – friss kacajhang.
    Lépjünk be! – Óh víg éj! vad mámor, buja barlang!
    Hány drága mell húsát dagasztja lágy nyomás!
    s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!

    Hány szép test, mely takart, varázsait kitárja!
    Hiszem, a Szajna is, ha víg zajunk bejárja
    visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
    s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,

    ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
    kétannyi csókot ád túl-ifjú hitvesének.

  • André Chénier: Egy ifjú panasza

    fordította Babits Mihály

    Ő szép volt s nagy leány – én kicsi, gyönge gyermek;
    ajka mosolygva hítt, csalogatott: »ölelj meg«
    Térdére állított, és ártatlan kezem
    tapintva dús haját, lágy arcait, selyem

    keblét, ha néha tán tovább ment, túlmerészül,
    enyelgő-kedvesen paskolt meg büntetésül.
    Különösen, ha sok udvarlója irigy
    szemmel vizsgálta őt, szokott játszani így.

    Hányszor (óh jaj, de mit érez ily kis legényke?)
    csókolta arcom és ajkam, ahol csak érte!
    S ezt látva szólt a bús, mohó szemű sereg:
    »Óh tékozolt gyönyör! túl-boldog kisgyerek!«

  • Ch. Bovie: A fiúk szíve

    fordította Babits Mihály

    A kis Isten, kin az egész világ csügg,
    s ki éjjel, nappal, egyre működik:
    először csak piciny bimbó, virágrügy,
    s dús termést ígér, ha majd elvirít.

    Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
    s hivogató egekbe szállni kész;
    kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
    csörgő: vígan cibálja játszi kéz.

    Tizenhat éves… A selyem gubóból
    szép, csapodár pillangó bújt eléd;
    minden virágra szállni kedve kóbor;
    mint fürge ponty, forgatja víg fejét.

    Kéjek palackja: torkából fehéren
    és fodrosan szökell a drága lé;
    pisztoly, garázda csavargó kezében,
    ki véle tárt ablakokon belő.

    Mikor húsz éves: tűzvész; fölparázsló
    máglya: eleven hús ég lángtaván;
    szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
    hömpölygve zúgó mérges óceán.

    Csatamén, mely kancáját szimatolván
    tombol, nyerít, viháncol és kapál;
    mindent elnyelni akaró oroszlán;
    örökké éhes bőszült kannibál.

    De mikor harminc: kitűnő vadászeb,
    vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
    ki minden vadat puskája alá szed,
    de ólmot, port soha el nem potyáz.

    Madárfogó: jól ismeri a hálót,
    melyet Ámor a bugyogókba rak;
    bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
    a vítt erődbe, s bizton tör falat.

    De negyven évvel e láng tovalebben:
    tiszteljétek a kimerült erőt!
    Öreg fajló már, sokkal kényesebben
    kell gondozni s táplálni, mint előbb.

    Határkő, mely szép múlt után a kétes
    jövőt mutatja; vagy bankár, aki
    bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
    »Kis kölcsönnel lehet még tartani!«

    S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
    mit megráz s földre ejt a gyönge szél;
    ereje nincs, hogy mit ígér, betöltse –
    mint vén csibész, mindig csak szóból él.

    Rokkant harcos: kezében tört a lándzsa;
    kalász: viharban meghajlik konyán;
    gyönyörű múlt derengő délibábja;
    lenyugvó nap az élet alkonyán.

    Hatvan: nagyító kell – szavamra mondom!
    hogy észrevedd; nem e földre való.
    Újabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
    vagy régi hang, beteg és elhaló.

    Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
    szálló madár vet ily árnyat felém;
    végre mikor száz éves: égbe röppen
    és elpihen az istenek ölén.

  • Ch. Bovie: A lányok szíve

    fordította Babits Mihály

    Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
    mint rózsa szirma, frissek, édesek:
    ártatlanul mohó szemedbe tárják
    azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.

    E kis szívet csiszolja majd az élet
    drágakővé a dús csipkék alatt;
    ma még csak álom, isteni ígéret,
    vázlatos kép és hamvas árnyalat.

    A szív nő; tizenhat éves korára
    spleen fogja el: minden nap oly sivár!
    Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
    szakértő kertész gondjaira vár;

    a szerelem illatos csókra, bársony
    levélkékkel bolyhozva könnyedén;
    láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
    ovális kagyló; drága gyöngyedény.

    Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
    mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
    hosszú sorban s alázattal sietnek
    áldozni ifjú s vén zarándokok;

    sivatag, melybe ég szórja a mannát;
    mélyút, mit játszva tört át Cupido;
    boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
    varázsos éden; bíborpartú tó.

    De mikor harminc: lángoló barázda,
    lüktetve izzó láva önti el;
    embervért szomjazó tigris: garázda
    kedve örök orgiát ünnepel;

    szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
    kígyó, melynek ölelése halál;
    Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
    varázskapu, mely mindig nyitva áll.

    S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
    s a nagy magányba buját sírja szét;
    szent rejtekét készségesen kitárja,
    hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

    bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
    sürög-forog és udvarol szegény;
    – de kinek kell az eltört ócska váza,
    az elfelejtett, régi, rossz regény?

    És mire ötven: nagy fekete flastrom;
    mint kerékvágás, száraz és öreg;
    ráncosképű apáca, ki a klastrom
    számára alamizsnát gyűjtöget.

    Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
    beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
    nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
    használhatatlan, vén egérfogó.

    Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
    nem is izgul e dohos pergament;
    ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
    s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

    kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
    bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
    penészes, málló, ókori maradvány,
    mely csak a múzeumban él tovább.

    – Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
    száz fénybogár ég minden éjszaka;
    a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
    a lidércfények ikercsillaga! –:

    hiszem, hogy él és vándorol a lélek
    s a halállal a szív nem tűnik el:
    minden szív páros lidérclángra ébred
    s a horpadt sírok ormán táncra kel!

  • Voltaire: Felelet a „Szív” című versre

    fordította Babits Mihály

    Bizonyos hölgy, nemes,
    művelt és szellemes
    így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:

    »Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
    a jót, hogy szereti a szívet
    és jó nagy szíve van neki.

    Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
    de még szívemhez szól a szív,
    noha jól érzem én, ha hódoló barátom
    kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
    túlságosan megtisztel engem,
    mert szívem már túlnőtt ezen.

    (Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
    e földön? Mért oly ellentétesen
    van itt elosztva nagyság és kicsinység?
    Úgy volna minden a szívem szerint,
    és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
    hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

    Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
    s szíveket ostromol lelkes orációd,
    s szíveket hódít meg a versed,
    ha szíved adja rá az inspirációt.«

    V