Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem gőgös szépség eszközével
bűvöli ő az ifjakat,
sóhajtva, néma szenvedéllyel
nyomában nem tolonganak.
Nem dölyfös hullámzás a keble,
nincs termetében isteni,
lába elé lehullva, benne
szentségét senki nem leli.
De mégis, hogyha szól, ha nézed,
az arcán minden mozdulás
csupa mosolygó, lelkes élet,
oly egyszerű és csodás.
És hangja úgy lelkedbe árad,
mint régi szép emlékezet,
s a fájó szív szeretve bágyad,
szégyenli szinte, hogy szeret.
(Fodor András fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem gőgös szépség eszközével
bűvöli ő az ifjakat,
sóhajtva, néma szenvedéllyel
nyomában nem tolonganak.
Nem dőlyfös hullámzás a keble,
nincs termetében isteni,
lába elé lehullva, benne
szentségét senki nem leli.
De mégis, hogyha szól, ha nézed,
az arcán minden mozdulás
csupa mosolygó, lelkes élet,
oly egyszerű és csodás.
És hangja úgy lelkedbe árad,
mint régi szép emlékezet,
s a fájó szív szeretve bágyad,
szégyenli szinte, hogy szeret.
(Fodor András fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.
Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.
S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!
(Fordította: Szabó Lőrinc)
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem önt: szívemnek tiszta mélyén
parázslik még a régi tűz talán,
de ne bánkódjon híve szenvedésén –
úgy bántana, ha szomorítanám!
Szerettem szótlanul, semmit se várva,
S most bennem félénk, féltő óhaj ég:
ily gyengéd s tiszta légyen lángolása
annak, ki önt szeretni fogja még.
Forrás: Lélektől lélekig
(Rab Zsuzsa fordítása)
– Várj! Ne siess!
Mély csend, azután megint
makacsul:
– Ne siess!
A fényeveszített földre
sötétség teste lapul.
Lezúdul a zápor,
mint igazság,
szálegyenes.
Csapzott madarak
rezdítik az ázott
lombkoronát…
Hogy robban az égi harag!
Sose bánd!
Zúg-zeng a vidék.
Sose bánd!
Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
felhorkan az ég…
Várj még!
Felejtsd,
ami bánt.
Felejts
mindent, ami bánt!
Én elfeledtem már
mindent, ami fájt.
Lesz úgyis
elég…
Ázott madarad
megszárítom,
leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
Tenger túlpartjáról
elhozom azt a
halványszirmú virágot.
Ha kívánod –
holnap
érted támad a reggel.
Ráírom az égre:
„A nap ma
érte, miatta
kel fel…”
Csörtet az éjben előre,
zilálja a zápor a fákat.
Ha kívánod –
az ólomszürke csapás
nyomban tovavágtat.
Várj! Ne siess!
Szólj végre, felelj!
Szólj végre, felelj!
Vagy
nem hiszed el?
Hiszed majd, hogyha
az éjjel
elrobajlik a zápor,
s ámul a föld,
teli fénnyel,
és te kinézel,
s látod az ablak hajnali kékjeiben,
hogy a távol
ég alján sugaras-szelíden
napként kel az égre,
kigördül az égre
szívem.
Forrás: Lélektől lélekig
(Illyés Gyula fordítása)
Tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj reám, úgy becsülj,
nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – elméd
mire gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd zenéjével susogja a szám,
az erővel csengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng, s álmomban, álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Forrás: Lélektől lélekig
(Veress Miklós fordítása)
Nem szeretem, ha fatális a végzet,
az élettől nincs életundorom.
Nem szeretem olyan szakát az évnek,
amely nem visszhangozza víg dalom.
Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
s a bigott rajongásban sem hiszek.
Nem szeretem azt, hogyha mások
piszkos kézzel fölbontják leveleimet.
Nem szeretem, ha előtte időnek
félbeszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
vagy bőrünket perzseli lövés.
Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
a kétkedés fullánkja biztosabb,
mint az a tű, amely valótlant s valódit
csak egybefércel néhány perc alatt.
Nem szeretem a hájas biztonságot,
mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
hol elvetettük a „becsület” szavát.
Ha szárnyakat találok összetörten,
nincs bennem részvét, tudom biztosan.
Nem szeretek erőszakot s erőtlent,
csak szánom megfeszített Krisztusom.
Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
Nem szeretem, hogyha lelkembe
másznak, s ha beleköpnek,
nem is tűrhetem.
Nem szeretek lovardát és arénát,
hol milliót cserél sok ostoba.
Bármi jöhet, bármit is élek még át,
ezt megszeretni nem tudom soha.
Forrás: Lélektől lélekig
