Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
de mind a vágyakozásra, mely érted
villámlott a megnyílt szemekben,
és remegett a hangban, s valamely
véletlen gátlás meghiúsította…
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
odaadtad volna akkor – mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
hogy remegnek a hangban: test, emlékezz arra.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: “Szeretlek.”
S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
“Igen? s hová?”
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
“Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
“Ó, semmi – mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
“Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Adjatok a kutyáknak húst,
Na, aki kapja, marja!
A másnaposoknak kvászt!
Össze is kapnak rajta.
Hogy ne hízzon a varjú,
Álljon több madárijesztő.
Békés, rejtett, zugokat
Kapjon a sok szerető.
Lehet, hogy kicsíráznak,
Vessétek el a magot –
Jó, alázatos leszek –
Hát szabadságot adjatok!
Pár csontot az ebeknek,
De ők nem verekednek,
Piásoknak adtak vodkát,
Ők visszautasították.
Ijesztgetjük a varjakat,
Soha el nem szállnának,
A párokat meg összeadják,
De ők inkább elválnának.
Megöntözték a földet,
Nincs kalász, mi a fene!
Tegnap szabadságot kaptam,
Mihez kezdek majd vele?
Megöntözték a földet,
Nincs kalász, mi a fene!
Tegnap szabadságot kaptam,
Mihez kezdek ma vele?
ford.: Földes László
Amíg bírja a kéz
Tenni kell
Amíg mozog a láb
Menni kell
Amíg dobog a szív
Élni kell
Mert ez nem lesz mindig így
Időnk nem végtelen
Oly törékenyek vagyunk
Egyetlen pillanat
S már a múlthoz tartozunk
Hát, míg lobban benned
Az életnek halovány szikrája
Gyújts belőle tüzet
Hatalmasat, hogy mindenki meglássa:
Még itt vagy, még lélegzel
Még nem múlt el belőled az életjel
Keresd azt a szikrát
Amíg megteheted
Ne hagyd, hogy a napok
Csak úgy leperegjenek
Annyi minden van, mit a végén bánunk
Ha feladod, ezzel a gondolattal kell tovább állnod
Forrás: Szeretem a verseket
Erdőn szerették egymást,
napfényt szórt a harmat,
a hajuk teli lett lágy
földdel és avarral.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Kifésülni a földet
lementek a tóra;
csillagos halak úsztak,
látták lehajolva.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Füstölgött a fák képe
a hullámok fodrán;
kisfecske, add, hogy mindig
emlékezzenek rá.
Kisfecske, felhő-tüske,
levegő-horgonya,
javított Ikarosz-sarj,
üdvözült égi frakk,
Kisfecske, cifra írás,
perctelen mutató,
kora-madár gótika,
mennyei kacsintás,
Kisfecske, hasító csend,
kacagó gyászruha,
szeretők aureolája:
könyörülj rajtuk.
(Kerényi Grácia fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
Fű, aprócska virágok a fűben,
akár egy óvodásoknak készült képen.
Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.
Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
magukban morgó szirtek,
tornyosuló szakadékok,
lángok közt izzó éjek,
sem sötétben gomolygó nappalok.
Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
lüktető lázban,
jeges borzongással.
Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
tépték volna cafatokra a láthatár szélét.
Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
szerepében.
Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
Egy eme földi pillanatok közül
fennmaradni rendeltetett.
Zsille Gábor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Ha meggondolom, hogy csak egy rövid
Percig teljes mind, ami nő s virágzik,
S e roppant színpad csak olyat mutat,
Amit titkos csillag-parancs irányít;
Ha látom, egy az ember s a növény,
Egyazon ég húzza föl s rontja le:
Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén,
S kopik daliás emlékezete, –
A múlás eszméje mindig elő-
Ragyogtatja legdúsabb tavaszod,
Melyben küzd már a romlás s az idő,
Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;
S küzdve az idővel, mely elragad,
Mert szeretlek, én feltámasztalak.
Forrás: Lélektől lélekig
De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:
Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
