Kategória: Világlíra

  • Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

    Lassan meghal az,
    aki soha nem megy útra,
    aki nem olvas,
    aki nem hallgat zenét,
    aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát.

    Lassan meghal az,
    aki elvesztette önszeretetét,
    aki nem fogadja más segítségét.

    Lassan szokásainak rabja lett,
    aki mindig ugyanazt az utat járja,
    aki soha nem változtat támaszpontot,
    aki nem meri öltözete színét cserélni
    vagy soha sem beszél ismeretlenekkel.

    Lassan meghal az,
    aki elkerüli a szenvedélyt
    és az izgalom örvénylését,
    amely a szeme fényét gyújtja
    és gyógyítja a szív sebeit.

    Lassan meghal az,
    aki nem tudja célpontját változtatni
    mikor boldogtalan
    a munkában vagy szerelmében,
    aki nem mer veszélyt vállalni
    az álmai megvalósítására,

    Élj most!
    Légy merész ma!
    Cselekedj mindjárt!
    Ne hagyd magad lassan meghalni!
    Ne vond magadtól meg a boldogságot!

    Forrás: Szeretem a verseket

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Adam Mickiewicz: Jó éjszakát!

    Jó éjszakát! Félbeszakadt dal, tréfa, játék,
    téged az álom-angyal kék szárnya öleljen,
    jó éjszakát! Több könny ne csillogjon szemeidben,
    jó éjszakát! Szívedből csönd hajléka váljék.

    Jó éjszakát! Minden szavam ízleld soká még,
    mint bűvölő távoli hang, búgjon szünetlen,
    s ha gondolataidra álom fátyla röppen,
    szemednek képmásom legyen tünde ajándék.

    Jó éjszakát! Egy pillantást vess lovagodra,
    nyújtsd arcodat… Jó éjszakát!… Hívnád
    cseléded?

    Melledre én … Jó éjszakát…! A blúz befogja.

    Jó éjszakát! Suhansz, ajtódat már elérted.
    Jó éjszakát! Itt a kilincs – bár még forogna!
    Súgnám: Jó éjszakát!… Nem hagynálak
    aludni téged.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vladimir Liszicin: Jósoljál szerelmet

    Tábortűzből az ég felé szikra röppen,
    lángol a fa – izzon nekünk – hajnalig.
    Olvass tenyerem vonalaiból nekem,
    ha harmada lesz való – még akkor is.

    Nem gyötör távoli utazások vágya,
    magányos vég és nyirkos börtön sem,
    és mindent, mi lesz, hisz úgyis mind véletlen,
    főleg szerelmet jósoljál nekem.

    Jósoljál hűséges szerelmet,
    mit (bár) kísér éden vagy pokol.
    Jósold meg az első szerelmet,
    az utolsó maradjon titok.

    Tábortűzből az ég felé szikra röppen,
    csak a láng nyelve remeg tétován.
    Olvass tenyerem vonalaiból nekem,
    mindent, cigánylány – ahogy látod – mondd…

    Jósoljál hűséges szerelmet
    a föld peremén, vagy túl azon,
    de ne jósolj első szerelmet,
    és ne titkold el – az utolsót.

    Mindent, ami volt, és mindent, ami lesz,
    én bölcsen, már rég, előre tudom…
    Jósold meg nekem: a gyarló szerelmet,
    hol találom, s majd törten hol hagyom.

    Jósoljál hűséges szerelmet,
    mit (bár) kísér éden vagy pokol.
    Jósold meg az első szerelmet,
    s feltétlen jósold – az utolsót.

    (Balogh Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sidney Keyes: A kertész

    Ha jössz, válassz ilyen napot,
    sárga, piros papagáj-tulipánsor
    ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
    Csizmám villan, buta homokba gázol.
    Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.

    Lenyugodnék kezed, eres levél,
    négyszög-kezemre, és simítanám
    alakját, s ennyi, ennyi már elég.
    És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
    Hull az idő kezemből, mint levél.

    A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
    vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
    Koldusok, párok elhagyják a parkot –
    és mégse jössz. Minden kapu bezárul.

    Ó, iszonyú álmodni angyalokról.

    (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Margarete Neumann: H.-nak

    Ó, hogy mégis, mégis,
    mindeneknek a végén,
    találkoztam veled!
    A hajnali köd és a déli csend
    veszendő reménye után,
    az éji madár rikoltozása,
    szárnya csapása után,
    mikor már-már minden elfagyott:
    találkoztam veled.

    Immár
    akár mész, akár maradsz,
    (mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
    mily vizek áradnak)
    immár,
    hogy kinyújtott kezünk összeért,
    többé nem hajolok a vízre
    s idegen szemek fölé,
    hogy rajtuk arcom kutassam;
    énekelve járok, ahogy énekel
    a hazafelé tartó,
    és ujjongva kiáltok.
    Immár, hogy kinyújtott
    kezünk összeért.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boccaccio: Ámor

    Erő s erény a szerelem varázsa,
    uralkodik s lobogva ég az égben,
    csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
    énbennem is már ő az úr egészen,
    azt írom, amit istensége hirdet,
    mit ő kimond, azt én törvénynek érzem.

    A hűtlenségért könnyen megfenyíthet,
    remény, féltés, félelem jár nyomában,
    de mindig őriz embersége minket.
    Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
    hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
    hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.

    Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
    táplálni szívünket percig se fárad,
    de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
    szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
    őrizni így segít a szeretett lényt,
    tisztes hevével ősi lobogásnak.

    Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
    s nem kezdi ki természetét e rabság,
    amelyben értékét kettőzve ad fényt.
    Nem az, minek mások festik, mutatják,
    nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
    puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,

    hanem örök pajzs ő viszályok ellen,
    kinek erény és kedvesség a leple
    a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
    magasztosság nincs a földön – de fent se
    a mennyekben – szépséges fénye nélkül,
    a gyönge nőnek tőle nő a mersze.

    A szerelmet ha férfi kapja, ékül:
    előkelőbb lesz és javára lészen
    a játszi kedv is, melytől szinte szépül.
    Nem vár jutalmat és elismerést sem,
    csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat
    igényel s kelt a szeretők szívében.

    Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
    kedves beszéd s a szív őszintesége
    egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
    amely kezessé tesz e tűzben égve,
    Ámor édesre vált keserűséget,
    s nemesebb lesz nyilának röppenése.

    Zavart és gyarló rímeim nem érnek
    fel hozzá, ő uralkodik felettem,
    gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
    hogy a szerelmet holtig énekeljem.

    Forrás: Internetes irodalmi gyűjtemények és versadatbázisok.

  • Shrahina: Lelkedből nyíló virág vagyok

    izzó bolygók között bolyongva
    találtam rád
    vénusz puha szirmaira
    szólított szíved
    száguldva széthulló
    univerzumokon át
    csillagok lótuszkelyheiben
    megmártóztam veled
    s most érzem benned a pillanatot
    semmiből éledő minden vagyok
    a lélegzeted, a szárnyaid
    szemedben őrjöngő vágyaid
    gerincedbe olvadó fény-folyó
    én vagyok benned a rossz és a jó
    tükrödre borult angyalporod
    testedet éltető otthonod
    Napod vagyok, s minden perced
    halkan bizsergő szerelmed
    párnádra lágyan csorduló álmod
    a szolgád vagyok, s a királyod
    atomjaid forró rezdülése
    emésztő kínjaid enyhülése
    szobád falára ömlött öröklét
    a balsorsod vagyok, s a szerencséd
    fény, mi nélküled nem ragyog…
    lelkedből nyíló virág vagyok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • To Fu: Egyedül

    Magányos sólyom villog a mennyben,
    lenn a folyón két sirály fehérlik.
    Lecsap a sólyom, vad szárnya lebben,
    karmai közt a gyors halál érik.

    Nehéz a fűnek a nyirkos harmat,
    szőné a hálót a pók az égig.
    Természet – ember: soha nem alhat.
    Egyedül állok, sorsom sötétlik.

    (Kormos István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gottfried Keller: Látszat és valóság

    Nem értem néha, s kérdezem magamban:
    Megállt az óra? Áll az év, a kor?
    Forrong a mély – de a színe mozdulatlan,
    és hang se, nesz se kél a jég alól.
    Magasztaltad már újév jöttekor
    a szép jövőt beszédes hangulatban?
    S görögve jő, s egyszerre rád omol,
    és visszadob. – S elnyel megint a katlan.

    De akkor is remélek egyre, hogyha
    még újra éj jön s újra éj az éjre,
    átfázom, átvirrasztom álmodozva.
    Haragvó víznek habzik, reng a mélye,
    s a fény az éjt egyszer csak átragyogja,
    s nézd: lángol már a fellegek szegélye.

    (Lator László fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – Gottfried Keller versei

  • William Shakespeare: XIV. szonett

    Nem fejtem a csillagok titkait,
    De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
    Bár nem tudom, mi sors következik,
    Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
    S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
    A maga dühét, záporát, szelét,
    Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
    Noha gyakran elém tárja az Ég;
    Nekem a te két szemed (ez a két
    Állócsillag) adja tudásomat:
    Együtt pompázik az igaz s a szép,
    Mihelyt kész leszel őrizni magad;

    Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
    Véged a szép s igaz múlása lesz.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – William Shakespeare szonettjei