Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe…
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
Egy házikót a hóba rajzolsz. –
Abban mindig együtt leszünk.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Forrás: Lélektől lélekig
(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Sok-sok hosszú esztendeje már
Tengerpart bús mezején
Élt egy kis lány – ismerhetitek
Lee Annácska nevén
S csak azzal a gondolattal élt,
Hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején –
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.
S ez lett oka, hogy, sok éve már,
Tengerpart bús mezején
Felhők közül jött egy csunya szél
S meghült Annácska, szegény;
S elvitték úri rokonai
S egyedül maradtam én:
Koporsóba csukták el őt
Tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok,
Hogy boldogabb ő meg én,
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
Tengerpart bús mezején),
Hogy jött felhőből éjjel a szél
S meghült s meghalt szegény.
De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
S igy az éj idején veled éldelek én,
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
Melletted a sír fenekén,
Tengerpart bús mezején.
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan zöldes és szürke minden,
ömlő esővel csíkozott,
és kétszínű, de oly töményen,
hogy én már döntöttem – gyerünk!
Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
az esőt, mely ösvényeken
pezseg ragacsos por csókolta
lehajló virágok között.
Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
gyorsan, köpenyemben haza,
míg rólam meg nem állapítod,
én őrült, könnyelmű vagyok.
Betartom, hallgatok. De évről-évre
madárzsivaj, lombok zúgása közt
az elválás oly sértőnek tűnik,
a sértés pedig oly bántónak.
És minden rémítő, ha hirtelen
elszólom magam és megszakítom
a csend, vagy komoly beszéd menetét,
mely régóta átjárja életem.
Izzadó arcú rabszolgák fölött
ég kékje fényesre lakkozva
és kövérre felfújt felhők
alig látható moccanásokkal
tétován mozdulnak.
Nem lehet elbújni valóban,
és nincs ott egy sötét sarok,
hol a homály egybeolvadhat
a szárnyak rajzolatával?
Így a lepke nem éled fel
fatörzs korhadék bénultságából.
Micsoga naplemente! És holnap
újra a tartós – kínzó hőség,
mi tökéletesen ráül
a legyekre és a csendre.
Az esti fényen fennakadva
egy légy vég nélkül köröz,
mintha aranyló játék lenne
egy néma árus kezei közt.
Ahogy én szeretlek téged!
Létezik azt est légzésében
lélek számára kiút, fények
a béke vékonyodó fátylán.
Sugarak érkeznek a fák között.
Ahogy én szeretlek! A fények
fatörzsek közt érkeznek, lángolva
rájuk tapadnak. Néma csönd.
A feldíszített gallyak közt a
sóhajok, melyek feltörnek –
hunyorogva csillapodnak esti
titkos járaton keresztül.
(Balogh Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkut, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bus bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt – játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
(Petra-Szabó Gizella fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
hallgatod a telet.
Én eléd borulok, térded átölelem.
És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
s fejem édes csipődre hajtva, édes,
sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.
Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
s mikor a melledet csókolom, majd oda
nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
nyakadat, édes.
Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
pirulva felpattansz, és törékeny kezed
előveszi szürke ruhádat.
S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
és zendül az inga rekedt szava,
elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
kis, fekete tokjaiba.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
