https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Pablo Neruda: Az én szívemnek…

    Az én szívemnek elég a te lelked,
    s neked az én szárnyam elég szabadság.
    Az én ajkamról lengve égre kelnek,
    mik benned az álmok álmát aludták.

    Tebenned él a mindennapos ábránd.
    Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
    Távolléted a láthatárt ledönti,
    te örök menekülő, mint a hullám.

    Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
    akár a déli fenyvek vagy az árboc.
    Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
    bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

    Úgy vársz rám, mint egy régi ösvény,
    melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
    S arra riadok, hogy rebbennek olykor
    a madarak, mik lelkedben aludtak.

    Fordította: Somlyó György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lao-ce: Az út és az erény könyve (67. rész)

    Nagy az én utam, tudja egész világ,
    s nem apad soha:
    mert végtelen,
    azért nem apad soha.
    Hogyha fogyna,
    az időben már elfogyott volna.

    Három kincsemhez ragaszkodom:
    első a szeretet,
    második a mérték,
    harmadik a tartózkodás.

    Szeretek, ezért bátor vagyok,
    mérték által hatalmas vagyok,
    visszavonulok, hát vezető vagyok.

    Manapság
    szeretet nélkül merészkednek,
    mérték nélkül vezérkednek,
    tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
    ezért elpusztulnak.

    Aki tapintattal vezet hadat,
    győzelmet arat;
    a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
    A természet fegyverezi
    s a szeretet védelmezi.

    Fordította: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire – ANNIE

    Texasi partvidéken
    Mobile s Galveston közt található
    egy nagy kert csupa rózsa benne
    közepén villa látható
    mintha maga is rózsa lenne

    Egy nőt a rózsakertben egyedül
    sétálni gyakran láthatok
    s hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok
    egymásra nézünk

    Mivelhogy mennonita ez a nő
    gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit
    kabátomról is kettő hiányzik
    kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő

    (Kálnoky László fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nyikolaj Gumiljov – ANNYENSZKIJ EMLÉKÉNEK

    Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
    az elménk mélyébe hatolt,
    utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
    Innokentyij Annyenszkij volt.

    Emlékszem jól: a dolgozószobába
    félénken léptem untalan,
    hol a már őszülő poéta várta
    a jöttöm udvariasan.

    Pár mondat különös varázslatával
    (úgy mondta, mint mellékeset)
    vetette titkos ábrándok honába
    elbűvölt, gyönge lényemet.

    Ó, azok a homályba hulló tárgyak
    s varázsos parfümillatok,
    s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
    már verseiből olvasott!

    Valami sérelem szólt bennük sírva,
    bronz kongott, zápor zuhogott,
    s a falról Euripidész profilja
    szemembe tűzve vakított.

    … Ismerem a padot a parkban; látták
    gyakorta üldögélni ott,
    nézte, a fasor bíbor aranyán át
    a messzi kékség hogy ragyog.

    Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
    ködön márványlap fénylik át,
    s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
    járókelők elébe vág.

    Néz rájuk és zokogva énekelget,
    dalolva sír, de nincs vigasz,
    nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
    csak érezvén, hogy ez se az.

    Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
    nyirkos, fűillatú homály,
    és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
    utolsó múzsa hangja már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innokentyij Annyenszkij – FÉNYLŐ GLÓRIA

    (szonett)

    Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
    kialvó lángját fojtogatta még,
    de a kanyargó füstök égre szálltak,
    színek fakultak, sápadozva rég.

    S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
    imák és könnyek fojtó tengerén,
    hogy fénylő glória ragyog hajában
    s fekete fátyla áttetsző ködén.

    És válaszul fülönfüggőinek
    hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
    a tömjén kéken illatozó álma

    szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
    Ezért imádom úgy a fátylakat,
    s oly kedves égi glóriák sugara?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Alekszandrovics Jeszenyin: Énekelj!

    Énekelj! Az átkozott gitáron
    Tépdesse kezed a húrokat,
    te utolsó, egyetlen barátom!
    Jó ez: kocsma füstje fojtogat.

    Rá se nézz e keskeny női kézre,
    vállra, melyre lágy selyem terül.
    Egyszer boldogságomat igérte,
    és a vesztem lett véletlenül.

    Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
    nem tudtam: ragály a szerelem.
    Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
    Elrabolva csavargó-szivem.

    Énekeld hát, pajtás, elviharzott
    ifjúságunk szertelen korát!
    Mit bánom én ezt a szép ribancot!
    Mit bánom, ha más karolja át!

    Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
    Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
    Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
    hadd mondom a magam életét.

    Napok, aranykupolák felettem,
    álmaim iszákját hordozom.
    Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
    sok asszonyt letört erőszakom!

    Igen, van egy keserű igazság.
    Látom gyerekkorom faluját:
    a kankutyák sorra szimatolják
    tavasszal a tüzelő szukát.

    Féltékenyen őt minek vigyázzam?
    Fájdalmat rá vesztegetni kár.
    Életünk: ölelkezés az ágyban,
    életünk: csók láza és mocsár.

    Énekelj! kezed vad lendülettel
    úgy csap le, mint sorsunk ostora.
    Küldd el innen… a pokolba… küldd el!
    Nem halok meg, cimborám, soha!


    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • W. H. Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czesław Miłosz: Az angyalokról

    (Zsille Gábor fordítása)

    Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
    Szárnyatoktól, még létetektől is.
    Mégis hiszek bennetek,
    Égi hírnökök.

    Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
    Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
    Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

    Időtök szűkre szabott közöttünk:
    Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
    Egy madár százszor is ismételt dalában,
    Vagy az almaillatban napnyugtakor,
    Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

    Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
    Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
    Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

    Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
    Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
    Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
    És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

    Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
    S ami a legfurcsább, érteni véltem
    A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

    tüstént virrad
    egy újabb nap
    tedd meg, mi tőled telik

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vittorio Gassman: Képek

    (Lator László fordítása)

    Pár kurta év múltán kedveseid,
    akik már nincsenek, valami képet
    választanak, jelet, hogy már poros
    emlékezeted megőrizze őket.
    Anyám, a Volturno utcában aznap
    viselt, égszínkék könnyű fátyol
    által maradt meg bennem elevennek.
    Kesztyűs kezével fogta a kezem,
    szép mosolyát az öregkori gondok
    nem gyűrték össze még. Elég csinos,
    hogy végeláthatatlan idejében
    s a birtoklás olyan érzékies
    gőgjében elragadja kisfiát.
    Apám egy pajtában látom, hová
    egy váratlan augusztusi vihar
    elől húzódott a kiránduláson.
    Nem az arcát – szalmával teleszórt
    nagy mellkasát látom, amelyhez
    a kalandtól mámorosan simultam.
    Énekeltünk.

    És most, hogy újra
    együtt szeretném látni őket,
    a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
    televízión, próbálom betűzni
    az összefüggéstelen képeket:
    Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
    egy gyönyörű lány derekát szorítja.
    Keringőznek. S a lány orcája pírját
    égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.

    Forrás: Lélektől lélekig