https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Páduai Szent Antal a halaknak prédikál

    Antal prédikálna,
    Ha hallgatót találna;
    Inkább szól halaknak,
    mintsem a falaknak;
    Lemegy hát a tóhoz,
    És itt kezd a szóhoz.

    Jönnek a nagy pontyok
    s a kis halporontyok,
    Mind-mind száját tátva
    Figyel a barátra:
    Tetszett a prédikálás,
    Ponty-pereputty hálás.

    Ragadozó csukák,
    rabláshoz nem buták,
    Úszva arra mentek
    hallgatni a szentet:
    Tetszett a prédikálás,
    Csuka-csapat hálás.

    És a falánk harcsák
    Illendőnek tartják,
    Hogy a beszéd végett
    Hagyják az ebédet.
    Tetszett a prédikálás,
    Harcsa-horda hálás.

    A csík és a viza,
    Nemes halak biz’a,
    Íme nem mulasztják
    A szónoklat malasztját:
    Tetszett a prédikálás,
    A csík-csoport hálás.

    Teknősbékát, rákot
    Sietni ki látott?
    S most versenyre kelnek
    S Antalra figyelnek:
    Tetszett a prédikálás
    Rákok raja hálás.

    Halak és halacskák,
    Okosak és csacskák,
    Emelik fejüket,
    Egyikük sem süket:
    Jóisten nevében
    Csüngnek a beszéden.

    Vége a beszédnek,
    Halak hazatérnek;
    Csuka ragadozik,
    Bujálkodik a csík.
    Csüngtek a beszéden,
    S élnek úgy, mint régen.

    Rák tovább is lassú,
    Harcsa hájas hasú,
    Zabál a ponty egyre
    Szent szókat feledve.
    Csüngtek a beszéden,
    S élnek úgy, mint régen.

    Fordította: Kunszery Gyula

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: ARS POETICA

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: A REGGELHEZ

    Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
    Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
    Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
    Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
    Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
    Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
    E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
    Koturnusodban dombhajlatainkon.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Federico García Lorca: Gitár

    Lassú rívásba
    kezd a gitár.
    Széttörnek a reggel
    kelyhei már.
    Lassú rívásba
    kezd a gitár.
    Csitítani kár.
    Hallgatni nem tud,
    zokog, ha fáj.
    Egy hangra jár,
    mint víz sirdogál,
    mint hófuvásba
    szél sírva száll.
    Hallgatni nem tud,
    zokog, ha fáj.

    Jaját zokogja
    távoli tájért.
    A Dél izzóhomokja
    fehér kaméliákért.
    Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
    hogy a nyíl sehova nem talál,
    s az ágon az elhallgatott dal,
    első halott madár.
    Ó, szív, gitár!

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nazim Hikmet: Arról van szó…

    Az eljövendő fényességben állok,
    kezemben vággyal, s oly szép a világ.

    Szemem nem győzi bámulni a fákat.
    és reményzölden intenek a fák…

    Eperfák szegte fényes út szalad,
    a betegszoba ablakában állok.

    Nem is érzem az orvosság szagát,
    valahol biztos szekfűk nyílanak.

    Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
    Arról van szó, hogy meg ne add magad.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Beszélgetés a kővel

    Kopogtatok a kő ajtaján.
    Én vagyok az, eressz be.
    Be akarok bensődbe lépni,
    és körülnézni ott,
    belélegezni téged.

    • Menj innen – szól a kő.
    • Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
      Ha darabokra törnek is,
      zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
      Homokká morzsolódva sem
      eresztünk be senkit.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Csupán kíváncsiság vezet:
      egyetlen esélye az élet.
      Be akarom járni palotádat,
      majd a levél s a vízcsepp bensejét.
      Nincs sok időm e feladatra.
      Halandóságom indítson meg téged.
    • Kőből vagyok – szól a kő -,
      arra hivattam, hogy komoly maradjak.
      Menj innen.
      Nincs nevető-izmom.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
      sosem látottak, hasztalanul szépek,
      senkinek léptét soha nem visszhangzók.
      Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
    • Üres, nagy termek – szól a kő -,
      de nincs bennük számodra hely.
      Meglehet: szépek, de a te szegényes
      érzékeid föl nem érik.
      Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz.
      Egész külsőmmel feléd fordulok,
      egész bensőmmel elfordulok tőled.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Nem keresek benned örök otthont.
      Nem vagyok boldogtalan.
      Nem vagyok hontalan.
      Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
      Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
      s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
      nem mutatok fel mást, csak szavakat,
      melyeknek nem hisz senki.
    • Nem léphetsz be – szól a kő.
    • A részvétel érzéke nincs meg benned.
      Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
      még a mindent-látásig kiélesült tekintet
      sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
      Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
      fejletlen csíra, csak elképzelés.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Nem várhatok kétezer századig,
      hogy hajlékodba lépjek.
    • Ha nekem nem hiszel – szól a kő -,
      fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
      A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
      Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
      Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
      bennem, a nevetésre képtelenben.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
    • Nincs ajtóm – szól a kő.

    (Kerényi Grácia fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Pásztoróra

    Piros a hold, dereng a láthatár;
    párologva alszik az esti rét a
    táncoló ködben; kuruttyol a béka,
    s a nád fölött a szél borzongva jár.

    A vízirózsa kelyhét már bezárta;
    nagymessze nyárfák vonala lebeg;
    sorakozó, nyurga kísértetek;
    bokrok alján bolyong a fénybogárka.

    A kuvik ébred, szárnyai a mély
    homályban nesztelen-puhán eveznek,
    a zenit tompa fényben állva reszket;
    kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.

    / Szabó Lőrinc fordítása /

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadó füvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.,

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbe nyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékegű estben

    Kékegü estben, holdselyem estben
    egykor erős volt s ifju a testem.

    Vissza se térhet, újra se éled,
    messzire száll el minden… az élet…

    Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
    Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

    ford: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig