Óvó kezeim tenéked
ékes köpönyeget varrnak.
Violával végig hímzem,
violában gyöngy a harmat.
Mátkád kikeletkor lettem,
szállt ránk szirom-özön, illat.
Paripáid gyors patái
ezüst hangon értem sírtak.
Ici-pici kút a Hold is,
szirom-özön vékony vígasz,
csak a karod kell már nékem,
vele éjjel átszorítasz,
vele éjjel átszorítasz.
Fordította: Nagy László
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Falánk idő, nyűdd az oroszlán körmét,
S falasd a földdel édes fiait,
Törd vad tigris-állkapcsok fogak tőrét,
S ős főnix vére igya lángjaid;
S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy,
S tégy, amit akarsz, Gyorslábú, te, a
Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak
Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha:
Ne szántsák kedvesem szép homlokát
Óráid, s ódon pennád rajzai;
Suhanj fölötte érintetlen át:
Szépségminta, mai s mindenkori!
De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,
Örökifjan él kedvesem e dalban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
„A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”
Forrás: Lélektől lélekig
A tűzszívű bércek egymásra rivallnak,
s dörgésüket délkör délkörre veti;
álmából tenger a tengert költi viharral
s Tél trónja körül rázkódnak jég-hegyei,
ha megharsannak a Tájfun kürtjei.
Egy magányos felhőn villám tűze cikázott
s fényére körbe kigyúl ezernyi sziget,
földrengés tapossa romba a várost,
tántorgó, vacogó ezrek; s a siket
mélyből a hang visszaremeg.
De villámnál vakítóbb, ha te nézel,
s a földrengésnél is lépted rohanóbb;
te megnémítod a tengert, s ha szemmel igézel,
megvakul a vulkán; s a te fényed előtt
pislákol a nap, mint lápi ködök.
Habok közül és hegyoromról, hogy belereszket
a párás lég, felszökken a nap s kiragyog;
léleknek a lélek, nemzetnek a nemzet,
város falunak viszi virradatod
és szolga, tirannus, mint éjszaka árnya,
úgy vész el a reggel új sugarába.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Egy gerlepár egymást szerette;
az egyik, unva otthonát,
nagy bolondul fejébe vette,
hogy a világnak nekivág.
A másik szólt: „Mit is cselekszel?
Mi lesz, magában, kedveseddel?
A válásnál nincs iszonyúbb:
kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út
sok fáradalma, gondja, kínja
heveskedésed nem csitítja.
Legalább az idő fordulna már s kinyílna!
Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad
a holló, hogy veszély környez egy madarat!
Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,
sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,
megkapta-é, amit akar
testvérkém? Van-e étke, fészke?”
Megindította e beszéd
oktalan utazónk szívét,
de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra
felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?
Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;
s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,
kalandom a testvér-galambnak;
mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak
nincs mit mondania. Sok-sok történetem,
meglásd, majd örömödre szolgál.
Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,
s már azt hiszed: tanúja voltál.”
Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.
Elszállt az utazó; és lám, egy sűrű felleg
arra késztette, hogy keressen menhelyet.
Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,
hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.
Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,
átázott tollait így-úgy megszárogatva,
szétöntött gabonát vett észre a mezőn,
s ott egy galambot is; a vágya elragadta,
odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,
benn csali csapda várt: hurok.
De gyenge volt a szál, így lábbal, szárnycsapással
és csőrrel végül is széttépte a madár.
Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:
egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,
ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,
vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,
akár egy szökött gályarab.
A keselyű reácsapott, mikor az égből
egy széttárt szárnyú sas nagy hirtelen elé tör.
Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,
eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,
remélve, hogy szökése már
végét veti a sok kalandnak.
De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)
szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,
hogy majd belehalt az ütésbe,
és átkozva kíváncsi szellemét,
vonszolva szárnyát, lábfejét,
félig sántán és alig élve,
az úton, mely hazavezet,
toronyiránt megérkezett,
úgy-ahogy – több baj nem is érte.
Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,
hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.
Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?
Ne szálljatok sohase messze!
Egymásnak legyetek mindig egész világ,
szüntelen új, gyönyörű, tág,
a többi semmiség, de minden az a két szív.
Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem
a Louvre minden kincse sem,
s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,
mint az a rét, mint az a föld,
hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt
az ifjú, szép pásztorleánynak,
kihez szolgálatra igáztak
az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.
Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?
Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele
zajongó lelkemet többé sohase kötné?
Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?
Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?
Szerelmes szép időm lejárt?
Nemes Nagy Ágnes fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.
Ha törten, ha verten is – ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.
Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.
Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.
Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is – véletlen tied.
Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.
Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.
Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.
Rab Zsuzsa fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok holt falevél –
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már…
E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szívem,
nincs két szív még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szívem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.
Ford: Baranyi Ferenc
Forrás: Lélektől lélekig
Írtam, töröltem, majd újra írtam,
a második sornál megállt a toll,
kerestem egy érzelmes kezdést,
valami költőit,
igazat,
valódit,
ami a szívbe hatol.
Nem sikerült.
Azután megértettem, amit nem tudtam régen:
hogy a nagy szívek, melyek a testben halnak
tovább lüktetnek az éj lélegzetében…
Megértettem, hogy nincs szabály, rend, harmónia,
csak elsöprő viharok villámaiban
egy pillanatra felvillanó
halálos szépségű orchidea.
Fordította: Jóna Dávid
Forrás: Lélektől lélekig
Írtam, töröltem, majd újra írtam,
a második sornál megállt a toll,
kerestem egy érzelmes kezdést,
valami költőit,
igazat,
valódit,
ami a szívbe hatol.
Nem sikerült.
Azután megértettem, amit nem tudtam régen:
hogy a nagy szívek, melyek a testben halnak
tovább lüktetnek az éj lélegzetében…
Megértettem, hogy nincs szabály, rend, harmónia,
csak elsöprő viharok villámaiban
egy pillanatra felvillanó
halálos szépségű orchidea.
Fordította: Jóna Dávid
Forrás: Lélektől lélekig
