Nos vége! s bármily fájó íz is,
Úgy fáj-e, mint hívém?
Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is
Már a tornác ívén!
A szülők ifjú rügye pelyhes,
Így láttam én ma még,
De holnap mind pattanva kelyhes,
– S lásd minden szín kiég…
Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh,
Nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? – jó!
De annak is jut ám
Egy nézés, ében fénnyel villanó! –
Szívem hadd őrzi görcsösen, –
S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!
Lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,
Csak tán csöppnyit puhább,
S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
Csak tán picinyt tovább…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: versfordítás-gyűjtemények
Mindnyájan más égtájról jöttünk,
szemünk megszokta a világtérképet.
Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
Izgalom fogott el bennünket.
A szeretet volt közös nyelvünk,
a Föld a mi közös bőrünk.
És minden éjjel,
midőn a Nap parazsa kihűl,
dideregve melengetem
az én keleti és nyugati kezem
a te szemed déli és északi
lángjánál.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
hűs égbe sodorva,
vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
hab kósza bitorja.
Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
akár a vitorla,
megtiprom a torló, hátas hullámokat,
báj éj fedi sorra;
érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
fájdalmai járnak;
vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,
keblén a nagy árnak,
visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
nagy tükre ragyog!
Forrás: Lélektől lélekig
Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szívünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.
Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.
Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.
Forrás: George Byron verse – Devecseri Gábor fordítása
Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig kinyílt virág keblén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny virágporát lerázva,
lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)
Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Első álmom rólad volt,
első álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!
Csitt! A fekete folyón
illat és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szívén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.
Jaj, bűvölj föl a fűből!
Halk! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szívem dobzörgése vad:
szorítsad szíved fölé,
talán ott majd megszakad…
Fordította: Babits Mihály
Forrás: Lélektől lélekig
