Kategória: Világlíra

  • Heinrich Heine: Belzacár

    Az éjfél száll sasszárnyakon,
    pihen és hallgat Babilon.
    De hangos a királyi vár,
    lakomát ad most a király.

    Száz fáklya, zaj, zenebona,
    mulat a király udvara.
    Ül körben a ragyogó szolgahad,
    csillognak a bortól a poharak.

    Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
    mert szereti hallani ezt a király.
    A király arca kipirul,
    a bortól hetyke lángra gyúl.

    S a láng vakon lobog bele,
    az eget gyalázza bűnös dühe.
    Hetvenkedik és dühe magasra csap,
    vele üvölt a szolgahad.

    A király büszkén rivall – siet
    a szolga, hozza a kincseket.
    S szikrázik arannyal a lakoma:
    kifosztva Jehova temploma.

    A király szentségtörő keze
    szent kelyhet emel színig tele.
    Fenékig üríti a poharát,
    s habot vet a szája, míg így kiált:

    Csak nevetek rajtad, Jehova –
    én Belzacár, Babilon ura!

    Az iszonyú szó alig hangzik el,
    rá titkos döbbenet felel.
    Csak elhal a hahota hirtelen,
    halotti csöndes a terem.

    De nézd csak, nézd, ó borzalom!
    Emberi kéz a fehér falon.
    És ír a fehér falon, ír a kéz,
    ír lángbetűt, aztán semmibe vész.

    A király belebámul a semmibe,
    megroggyan a térde, fehér a színe.
    Nem elég ide mágikus hatalom,
    megfejteni lángírást a falon.

    De Belzacárt udvari cselédhada
    megölte még az éjszaka…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Éluard: Bizonyosság

    Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak
    Ha téged hallak bizonyos az értelem

    Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts
    Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém

    Ha átölellek csak magamat folytatom
    Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad

    Ha elhagylak egymást idézzük azzal is
    S elválásunkkor is találkozunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  John DonneJó reggelt!


    Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
    szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
    mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
    szoptuk vidéki örömök tejét?
    Igy volt, s mindez az öröm árnya csak,
    ha szépet láttam, téged láttalak,
    minden szépségbe már beléálmodtalak.

    S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
    kik egymást még félénken nézitek;
    és mindenben szerelmetek kering
    s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
    Felfedező uj földet látogat,
    más térképen néz új világokat –
    világod én vagyok, s világom már te vagy.

    Ha összenézünk, hű szivet mutat
    egymás szemében két ábrázatunk;
    nincs éles Észak s elhajló Nyugat –
    jobb féltekéket hol találhatunk?
    Csak az halhat meg, ami már megunt;
    ha két szerelem egy, ha a magunk
    szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Wordsworth: Tünemény

    Mikor először tünt elém,
    drága volt, mint egy tünemény,
    kit azért küldött életem,
    hogy egy perc dísze ő legyen.
    Szeme mint alkony csillaga;
    s az alkony hozzá a haja:
    csak ennyi benne az, ami
    nem májusi és hajnali.
    Vidám kép, édes könnyűség:
    meglep, megállít és kísért.

    De többször látva: látomány
    volt ő, és mégis földi lány.
    Lépése szűzi és szabad.
    Házias minden mozdulat.
    Alakja nyájas, tiszta fény.
    Nyomában emlék és remény
    kelt: mivel ő sem állt a szív
    mindennapi és primitív
    éhei, kis búk, örömök,
    csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

    Azóta híven nézem őt
    s lesem élete ütemét.
    Lelket lélekző drága lény:
    útitárs a Halál felé.
    Szilárd ész, gyengéd akarat,
    szívós erő halk báj alatt.

    Valódi asszony, jó, s igaz,
    intés, parancs, derű, vigasz.
    Asszony, és mégis valami
    fényt érzek, ami angyali…

    Forrás: FB

  • Johann Wolfgang Goethe: A Tündérkirály, Johann Wolfgang Goethe A Villikirály

    Ki vágtat éjen s viharon át?
    Egy férfi, lován viszi kisfiát.
    Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
    átfogja a karját: ne érje veszély.

    “Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
    „Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
    Fején korona, palástja leng …”
    “Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

    “Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
    sok tarka virág nyílik a rétemen.
    Tudok csudaszép játékokat ám
    s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

    „Nem hallod, apám, a halk szavakat?
    A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
    “Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
    a száraz lomb közt zizzen a szél.”

    “Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
    megládd: lányaim várnak nagyon,-
    táncolnak is ők, ha a hold idesüt
    s majd álomba ringat gyönge kezük.”

    „Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
    a tündérlányok már várnak reám.”
    “Fiam, fiam, én jól látom: amott
    a redves fűzfák törzse ragyog.”

    “Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
    Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
    „Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
    megragad – elvisz a Tündérkirály …”

    Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
    Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
    megérkezik, teste-lelke sajog:
    ölében a kisfiú már halott.

    /Képes Géza fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

    Johann Wolfgang Goethe

    A Villikirály

    Ki nyargal a szélben, az éjen át?
    Egy apa az, ő viszi kisfiát.
    Karjába szorítja gyermekét,
    átadja teste melegét.

    • Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
    • Apám, nem látod a villikirályt?
      Koronája fehérlik, uszálya suhan.
      -A köd gomolyog, csak a köd fiam!

    “Jöjj hát velem, édes gyermekem!
    Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
    mutatok majd tarka virágokat,
    anyám arany ruhákat ad.”

    • Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
      mit igér suttogva a villikirály?
    • Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
      a száraz avart zizzenti a szél.

    “Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
    A lányaim ápolnak majd szeliden.
    Már járják az éjben a táncaikat,
    s álomba táncolnak, dúdolnak.”

    • Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
      a villi-királykisasszonyok!
    • Látom, fiam, ott fehérlenek
      a sűrű sötétben a vén füzek.

    “Szeretlek, a szépséged ingerel;
    eljössz, vagy erővel viszlek el.”

    • Apám, most bántott, jaj, de fáj!
      Megfog, nem ereszt el a villikirály!

    Borzongva az apa üget tovább,
    karolja nyöszörgő kisfiát,
    a ház kapuján bajjal bedobog:
    karjában a gyermek már halott.

    Vas István

  • Rainer Maria Rilke: Őszi nap

    Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
    A napórákon árnyadat terítsd el,
    engedd rohanni orkánjaidat.

    Érleld be még fanyar gyümölcseid,
    két délies napot még adj fölébük,
    nehéz borrá hadd forrjon sűrü mézük,
    beteljesítve őszöd ízeit.

    Kinek nincs fészke, nem rak soha már.
    Ki társtalan, soká marad magára,
    virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
    sötét fasorban űzve-hajtva jár,
    míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

    /Rab Zsuzsa fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Az Angyal

    Szegdelte egy angyal az éji eget,
    szállt halk dala, zengedezett.
    Felleg, telihold, sűrű csillagos ég
    hallgatta a tiszta zenét.

    Dalolta az édeni lombok alatt
    lakozókat, a boldogokat,
    s hű szíve sugallta szelíd dala szállt
    dicsérni az égi Királyt.

    Vitt arrafelé, hol a kín hona van,
    egy lelket a karjaiban,
    s a lélek igézett mélyeibe
    átforrt – nem a szó: a zene.

    Mardosta, gyötörte soká a csodás,
    földöntúli vágyakozás.
    A föld üres éneke néki mit ért
    cserébe a mennyeiért?

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim

    Az én szemeim vének és vakok,
    a te szemeddel látom csak a fényt meg;
    te viszed súlyát terhem nehezének,
    te támogatsz, ha összeroskadok.

    Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
    a te szellemed ragad engem égnek;
    tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
    s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

    Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
    benned születnek gondolataim,
    szavaim lángját lelked tüze szítja;

    nem érek többet nélküled a holdnál,
    amely az égbolt éji útjain
    csak a leszállt nap fényét veri vissza.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte

    Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik
    a déli fény.
    Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik
    az ér vizén.

    Veled vagyok, ha porfelhő borít el
    s köd fojt sürűn,
    s ott reszketek veled és lépteiddel
    keskeny bürűn.

    Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
    a szírt fokán,
    és hallgatózom, mint súg a berekben
    a halk magány.

    Bármerre szállj, mindég nyomodba’ járok
    közel, közel…
    A nap lenyugszik… csillagomra várok.
    Jövel! jövel!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ellen Niit: Anya sírja

    (Dabi István fordítása)

    Mélyen a földben
    gyökeret eresztenek a szívek.
    Virágnak, levélnek, ágnak.

    Anyám szeme
    némán néz
    a gyep zöld tekintetével.

    Oh, örök álom, te
    az időkön át tartó
    ébrenlét vagy.

    Az ősz – az este.
    A tél – az éjszaka.
    A tavasz – a reggel.
    A nyár – a nappal.

    Nemzedékek követik tekintetükkel
    két talpam nyomát.

    Tenyerem alatt
    fatörzsek suttogása.
    Örök élet.

    Hallak anyám, hallak
    téged.
    Szavaid kihallom
    több ezer szó közül is.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek