https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Abu Ali Ibn Színá: Négysoros

    Bár tudnám, ki vagyok – bár tudnám, mért vagyok -,
    világ bódultjaként mily úton ballagok?
    Örülnék szüntelen, ha rám jó sors ragyog,
    s ezer szemmel sírnék, ha fájdalom sajog.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tom Hubbard: A befogadott vándor

    A tornác körül halomba kotorta
    Az avart: magántörténeteit
    Átrendezte, méltón a kontratáncra
    Az új helyen, az új arcok miatt.

    Csálé kalapban dalolt utcaszerte,
    És örült, hogy itt a hóbort a rend.
    Vesztes múltját közöttük elfeledte.
    Átmulatták a vihart a hegyen.

    Hasított fát, akár ők, télire,
    De ha látta, ég már, üszkösödik,
    Az otthonért sírt, s nem átkozta meg
    A hazaút keserű csendjeit.

    Fordította: Szabó T. Anna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viljo Kajava: Csupasz, fiatal angyallal találkoztam

    Csupasz, fiatal angyallal találkoztam
    egy éles sziklaormon
    birkózott éppen önmagával.

    Válláról leszaggatta a tollakat
    És a tollak szálltak
    A szélben, mint a hó, mely a nedves időben
    rögtön sárvízzé olvad.

    Több éjszaka láttam a harcos angyalt,
    egyszer az éji ösvényeket járta
    szárnyatlanul és minden isteni
    ismérv nélkül, szemében barna láng,

    s a láng pörkölte a finom kezeket.
    S hogy illatokban fürdő sóhajuk
    ölelni akarta az alvadt homályban:
    nem érezte csak szárnyuk hűs legét a

    szárnyát régen elhajított angyal:
    az ember.

    Fordította: Jávorszky Béla

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Borisz Paszternak: Ez mind a tél

    Havas ág-bog, csipke-tüll,
    benne már
    fagy iszonyata kövül.
    Varjú száll.

    Október kering eképp
    félelem
    mássza emelet közét
    körmösen.

    Ahány sóhajt szül a csend,
    mindegyik
    október után eseng,
    mért mulik?

    Fák fogják a tél kezit,
    hogyha jő,
    s lesznek lépcsőházba vitt
    tüzelő.

    Ki már térdig hóban jár,
    s boltba tér,
    így kiált föl: “Mennyi nyár,
    mennyi tél!”

    Mennyi láb tipor a mély
    hóba kinn,
    hull a patákról fehér
    kokain.

    Ahogy csuklyából, ha folt
    távozott,
    nedves sója égből old
    bánatot.

    Fordította: Fodor András

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Burns: Falusi randevú

    Van itt valaki? Ki kopog?
    Én vagyok, mondta Findlay.
    Takarodj, senki sem hivott! –
    Ugyan már, mondta Findlay.
    Lopni indultál? Mit csinálsz?
    Megsúgom, mondta Findlay.
    Valami rosszban sántikálsz. –
    Nem rossz az, mondta Findlay.

    Ha most kinyílna ez a zár –
    Csak nyílna, mondta Findlay.
    Nem alhatnék el újra már. –
    Nem bizony, mondta Findlay.
    Ha benn volnál, szobámban, itt –
    Bár volnék, mondta Findlay.
    Itt rostokolnál hajnalig. –
    Hát hogyne, mondta Findlay.

    Ha itt maradsz ma éjszaka –
    Maradok, mondta Findlay.
    Vigyázz, hogy épen juss haza! –
    Vigyázok, mondta Findlay.
    S bármi essék is idebenn –
    Hadd essék, mondta Findlay.
    Mindhalálig titok legyen! –
    Titok lesz, mondta Findlay.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Albert Samain: Lelkem spanyol királylány

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
    s vén várában királyi magánya úgy ragyog
    a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.

    Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
    skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
    s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
    szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.

    Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
    úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
    s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
    hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.

    S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
    márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
    s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
    míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

    Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
    jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
    Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
    ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…

    Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
    csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
    örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
    s reményei, miket temetnek mély habok.

    Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
    a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
    ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
    mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

    Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
    szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
    dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
    s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.

    De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
    s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
    távolról hallja csak, mint tenger moraját,
    s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

    Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
    itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
    s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
    titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

    Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
    s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
    a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: IX. szonett

    Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
    Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
    Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
    Mint árvult ara, gyászol a világ:

    A világ lesz az özvegyed, s zokog,
    Hogy nem hagytad képed magad után,
    Bár mások gyermekéből a halott
    Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

    Nézd, amit a pazar elszór, helyet
    Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
    De ha szépség vesz, végleg elveszett:
    Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

    Nincs szerelem annak szívébe zárva,
    Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: X. szonett

    Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
    Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
    Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
    Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

    Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
    Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
    Csak rombolod a szép épületet,
    Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

    Óh, változz, s lelkem veled változik!
    Szeretetnél szebben lakjék a düh?
    Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
    Vagy legalább magadhoz jószívű:

    Nemzz utódot, szívem is kér, – hadd éljen
    Szépséged tovább benned s a tiédben.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Madár dalol

    Madár dalol itt valahol

    Én azt hiszem hogy a te lelked

    Virraszt közöttünk ránk hajol

    S tépett bakáknak énekelget

    Hallgasd csak oly szelíden búg

    Nem is tudom hogy melyik ágon

    Teli dalával minden út

    Bármerre járok e világon

    S mit is mondhatnék lélek ez

    De dallá lett s dalol a fáról

    S a szívből égi rózsa lesz

    Mit is mondhatnék e madárról

    Bakáknak ő a szerelem

    Az én szerelmem mint a rózsa

    Oly szép leány és csak nekem

    Dalol a kék madár ma róla

    Ó kék madár oly kék vagy mint

    Égi szerelmem szíve bájos

    Gyöngy éneked kezdd el megint

    A távol kattogó halálos

    Gépfegyvereknek is ne félj

    Talán csak csillag hull sziszegve

    Az éjre nap jő napra éj

    Kék szerelem hajlik szívemre

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Pán énekel

    Magam vagyok bogáncsruhámban.
    Egykor enyém volt a csillagos ég is,
    s mind e világnak
    sípomon én muzsikáltam.

    Most hangol a Semmi, húrjába kap.
    Most barlangomba nem köszönt
    be a vendég,
    csak szalamandrák tarka népe jő,
    és a hold látogat meg
    néhanap.

    Forrás: Lélektől lélekig