Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
szemem láttára lesz belőled zene, dallam,
s már lát a fülem is, éppúgy, mint a szemem.
Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszer, vak október ködében,
Ballagtam, dúdolgatva én.
(Ó, fizetetlen csókok éje
Nem pénzen vett leány ölén!)
S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
Rég elfeledt dal szállt felém.
S feltámadt ifjuságom álma,
S te, mintha élnél, mintha még…
S elragadott az álmok álma,
Eltűnt a szél, vihar, sötét…
(Így ébred a kamaszkor álma.
De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)
Váratlan – éjszaka ködéből
Elémbe imbolyogva lép
Egy vénülő ifjú (de rémlő:
Nem volt-e álombéli kép?),
Kilép az éjszaka ködéből,
És egyenest elémbe lép
S így suttog: „Unok lődörögni,
Szippantani ködök dohát,
Más-más tükrökben tükröződni,
S csókolni mások asszonyát…”
S furcsának tetszett nékem ő is,
Összeakadtunk újra hát…
Majd – pimaszul elvigyorodva –
Mellőlem eltűnt hirtelen…
Oly ismerős-bús ez az orca,
Valahol láttam már, igen…
Talán a tükörüvegen
Magammal találkoztam volna?
Forrás: Lélektől lélekig
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
(Lator László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Elmész a messzi napnyugatra,
az esti fényt meglátod ott,
elmész a messzi napnyugatra,
hófúvás törli el nyomod.
Házam előtt, hó-némaságot
átszelve, visz tovább utad,
igaz szívű, Istentől áldott,
ki lelkem fényessége vagy.
Nem irigylem, hogy a te lelked
rendíthetetlen célt követ.
Én csókoktól sápadt kezednek
húsába nem verek szöget.
És neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.
S a lassú hóhullásban állva,
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva,
az est havát megcsókolom
ott, hol utad – hó-némaságot
átszelve – vitt fenségesen;
fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
uralkodj árva lelkemen!
(Baka István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Neved – madárfiók tenyeremben.
Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved – öt betű…
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved – csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akkor megy el, amikor hiszed,
nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
És aztán… minden megy tovább, mint régen,
nem támad tűzvész az asztalközepén,
és a fürdőszobában változatlan
vékonyul tovább a családi szappan…
És aztán lassan gördül év az évre,
a házban kövült nyugalom és béke,
hanem az asszony fázik, egyre fázik,
Pedig minden rendben látszik:
takarékos, józan, derék a férje…
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
Ő ment el rég, a napjai közül,
ajtót se csapva, észrevétlenül.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
El nem múlt, el nem múlt az éjnek egy perce sem,
hogy én terád ne gondoltam volna messzi – kedvesem.
Az álomból minden órán föl-fölpattan a szemem,
míg emléked bús kapuit kinyitom és beteszem.
A szívemben olyan vággyal, éhes vággyal foly a vér,
hogy az éj is fényre lobban a te drága képedér.
Le-lehull a távol fátyla s fekszik, mint a holttetem,
de bánatom éhes, mint a vad sivatag földeken.
El nem múl, el nem múl egy éjjel se, egy se múl,
hogy emléked ne kínozna ily kimondhatatlanul.
Ajkam minden lélekzete téged hí és téged vár –
a szíved mér’ oly kegyetlen s mért oly forró az imám?!
Az imám: hogy visszatérsz, hogy nemsokára itt leszel;
a fekete éjszakára csókos takarót teszel.
Bús óráim véres láncát szétszakítja a kezed
s vágyaimnak kínpadjára virágaid leteszed!…
Forrás: Lélektől lélekig
Kezdek apránként
beléd habarodni.
Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
Kezdem megszokni. A melletted-valót.
Nem mintha a homály kitisztulna:
a tél kútjai feneketlenek,
zártak és légmentesek.
Nehezemre esik megérteni mosolyod,
hogy miként lehetsz eleven
és akaratos akkor, amikor.
Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
válaszod.
Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
Közös kertben, egymásért virágozunk.
Tested telt érzékisége váza.
Színültig töltöm gyengédséggel.
Csókollak csupán,
s máris kapatossá tesz az emlék –
de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
túlsó-fertályát virítja felém.
Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
mennyire keserű
a leselkedő halál, a hátralevő élet…
Úrrá lesz rajtam a nesztelen
zokogás.
Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
Végtelennek tetsző éjszakák.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret
Forrás: Lélektől lélekig
