https://verskucko.com

Kategória: Világlíra

  • Ellen Niit: AZ OTTHONOK OTTHONOKKÁ TEREBÉLYESEDNEK

    A szoba csak lakás,
    a ház csak ház.
    Az otthon valami más.

    Az otthonok idővel válnak otthonokká.
    Mikor a kerti ösvény útilapui,
    az aszfaltozott udvar
    csenevész gizgazai
    szívedhez nőttek,
    mikor a szív gyökerei
    áttörnek pázsiton, kövön és aszfalaton,
    mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
    akkor vagy otthon.

    Az otthonok észrevétlen
    terebélyesednek otthonokká.
    Szállingózó őszi levelek,
    alvó vidékek fölött
    vándorló felhők növesztik
    napról napra, évről évre.
    Az állandóság tudata,
    egy-egy bátorító
    pillantás, érintés teszi
    otthonná az otthont.
    A minden reggeli
    búcsúintegetés,
    az ablakon kopogó
    csontos és lombtalan, deres és havas,
    bimbós, virágos és lombos, ősszel
    tenyerükön almát tartó ágkezek.

    A házak is gyökeret vernek,
    szobákat hajtanak, nyílnak,
    virágoznak, magvakat szórnak szét,
    ha már otthonokká
    terebélyesedtek.

    Fordította: Kányádi Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Farkashajsza

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    De ma megint, akárcsak tegnap,
    Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
    A kordon felé hajtanak!

    Dupla csővel a fák mögül lőnek,
    A vadászok árnyékban rejtőznek,
    A hóban farkasok hemperegnek,
    Üvöltő-mozgó céltáblák lettek.

    FARKASHAJSZA FOLYIK, SZÜRKE RAGADOZÓKRA,
    SZOPÓS KÖLYKÖKRE ÉS ANYAFARKASOKRA,
    ORDÍT A SOK HAJTÓ, TOMBOLNAK A KUTYÁK,
    AZ ERDŐ SZÉLÉN VÉR ÖMLIK A HÓRA.

    Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
    A vadászkéz még meg sem remeg!
    Szabadságunk az erdőszélig tart csak,
    Biztos kézzel leterítenek.

    A farkas nem szeghet meg hagyományt,
    Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
    Még farkasanyánk nevelte belénk:
    A fákon túl mind meghalunk.

    Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
    Felelj falkavezér, mondd meg hát,
    A puskacsővek elé űznek minket,
    Miért nem törünk ki a tiloson át?

    A farkas sem szabad, nem tehet mást,
    Már én is érzem, hogy itt a vég,
    Akinek én jutottam, elvigyorodik,
    És csendben rám fogja fegyverét.

    Rohanok, inam majd beleszakad,
    Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
    Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
    De üres marad a vadász marka is!

    ford: Földes László

  • Vlagyimir Viszockij: A költőkhöz

    Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
    Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
    Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
    Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.

    S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
    Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
    Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
    Vasszöggel, és átadták a halálnak.

    Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
    E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
    Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
    S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.

    Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
    A kérdést élre állította: vagy-vagy…
    Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
    A maiak e számon túljutottak.

    A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
    A harminchárom épp hogy megfeszített,
    S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
    Havat, melyet halántékunkra hintett.

    Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
    Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
    Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
    A lelkük az, amely ma vérben ázik.

    A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
    Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
    Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
    Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.

    Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
    Akár a háremhölgyek, epekednek.
    Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
    Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

    Midőn a tengerár az Úr szavára
    Medrébe visszatérült csendesen,
    A vízözön habjaiból kiszállva
    A partra léphetett a szerelem,

    S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
    A szél a bűnös kontinenseken.
    S akadnak még oly furcsa figurák,
    Akik magukba szívják e csudát,

    S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
    S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
    Veszik szabálytalan, vad ritmusát
    Annak, ki éppen így zihál egészen.

    Szenvedélyedet, miként hajót,
    Úgy sodorják áradó folyók,
    Mielőtt kimondod: „szeretek”,
    Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

    A szerelem lovagja kódoroghat
    Örökkön – ez az ország végtelen.
    S a próbák napról napra szigorodnak,
    Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

    Elválás, búcsú – akit erre fognak,
    Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
    Nem tántorítod e bolondokat,
    Számukra nincs elég nagy áldozat,

    Nem drága ár az életük sem érte;
    Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
    A szál, mely ezt az eszelős hadat
    Bűvös kötéssel összefűzte végre.

    Friss szél a kiválasztottakat
    Részegíti, újra él a holt,
    Mert nem lélegezhet, élhet az,
    Ki szeretni sohasem tanult.

    Aki a szerelem tavába fulladt,
    Nem húzza ki, nem éri el szavad,
    A mendemonda bármit is locsoghat,
    De az a tó a vérétől dagad.

    S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
    Aki a szerelembe belehalt.
    Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
    Eggyévált lelkük is virágosan,

    Lélegzetük is összeforrt örökre,
    Egy ingó híd alattuk, sóhaja
    Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
    Így lépnek együtt minden földi rögre.

    Ágyuknak én a rétet megvetem,
    S hallom alva, hallom éberen:
    „Lélegzem, mert élek – szeretek,
    A szerelem ad csak életet.”

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Ballada o ljubvi

  • Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

    Csak állj a lépcső legfelső kövére –
    hajolj a kert urnáira –
    hajadat fesse a napkelte vére –
    öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
    vágd földhöz, és szikrázzon a
    szemed szökevény szerelemmel:
    hajadat fesse a napkelte vére.

    Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
    bár ilyen könnyen hagyott volna el,
    ilyem emberi-tisztán,
    mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
    ha többé nem emel föl.

    Hiszen találnék
    kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
    valami mindkettőnknek jó megoldást,
    hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

    És elfordult a lány, de őszi szélben
    képzeletemet tűnt napokba rántja,
    napokba s tűnt pillanatokba:
    haja vállára hull, kezében liliom van,
    s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
    Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
    Ma is megráz az emlékezet álma
    zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

    (Csillag Tibor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    T

  • William Butler Yeats: Gilligan atya balladája

    Az öreg páter Gilligan
    csak fárad szüntelen,
    mert nyája fele ágyba dőlt,
    vagy hant alatt pihen.

    Leszáll az est, egy székre ül
    s tán el is szundikált,
    mikor megint hivatja egy
    beteg, s ő felkiált:

    „Hát nyugtom sincs, sem örömöm
    ez örök gyász helyén?”
    De rögtön aztán: „Ó, Uram,
    a testem szólt, nem én!”

    A székre dől, letérdepel
    s imádkozásba fog,
    de álom száll rá, mély, nehéz,
    s az égre csillagok.

    A számuk lassan millió.
    Levélt rezzent a szél;
    s míg éjben szunnyad a világ,
    az Úr csöndben beszél.

    Mikorra szürkül s a veréb
    csiriplő hangja száll,
    az öreg páter Gilligan
    már ismét talpon áll.

    „Jaj, Istenem! aludtam, és
    az ember már nem él!”
    Kihozza gyorsan a lovát
    s elvágtat, mint a szél.

    Nem vágtatott így még soha
    a láp és szikla közt.
    Az asszony nyit neki kaput:
    „Atyám, hát visszajött?”

    „Meghalt a férjed?” – kérdezi.
    „Egy jó órája már.”
    Az öreg páter Gilligan
    lesújtva, szótlan áll.

    „Meghalt, ahogy elment, atyám,
    madárkaként vígan.”
    E szókat hallva térdre hull
    az öreg Gilligan:

    „Ki csillagos éjt alkotott,
    törődött szívnek írt,
    leküldte egyik angyalát,
    hogy megsegítsen itt.

    Ki bíborfényben tündököl,
    a planétákat terel,
    megszánt egy apró férget is,
    hogy álom nyomta el.”

    (Fükő Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Y

  • Rainer Maria Rilke: Altató

    Hogyha elvesztlek, no mondd,
    tudsz-e úgy aludni többet,
    hogy ne susogjak majd fölötted,
    mint a széles hársfalomb?
    Hogy ne lesselek s a szavam
    rá ne simuljon, mint a pilla,
    kebleidre, a karjaidra,
    és a szádra álmosan.
    Hogy ne zárjalak le majd,
    önmagadnak adva téged,
    mint egy kertet, ahol temérdek
    csillag-ánizs, mézfü hajt.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Puskin: Téli utazás

    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár,
    bús, hideg fényében ázik
    és búsul a néma táj.

    Trojkám repül a derengő
    éjszakában a havon…
    Egyhangúan cseng a csengő…
    Bóbiskolok, álmodom.

    És nótára gyújt a jámscsik.
    Ó, hazai, szép dalok!…
    Boldogságról szól az egyik,
    a másik meg sír, zokog.

    Tűz sehol se! Mindenütt csak
    hó és árny és szürkület;
    közelednek, maradoznak
    a csíkos mérföldkövek.

    Megyünk… Nina, holnap, ó, már
    holnap látlak, kedvesem:
    ülünk majd a kandallónál,
    szívünk csordult szerelem.

    S ha az óra éjfelet ver
    nagylustán, és a megúnt
    vendégsereg lassan elmegy –
    végre ketten maradunk!…

    Visz a szán… Bókol a jámscsik
    a bakon. Hallgat a táj.
    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Eldorádó

    Valaha rég
    Egy drága-szép
    Lovag nagy útra szállott.
    Ment, mendegélt,
    Száz útra tért,
    Kereste Eldorádót.

    Azóta agg
    A szép lovag,
    Szívében átok, átok.
    Bármerre ment,
    Se fönt, se lent
    Nem lelte Eldorádót.

    És végtire
    Lankadt szíve
    Egy árny eléje állott.
    Szólt: „Áldalak.
    Bús árny-alak,
    Mutasd meg Eldorádót.”

    „Ott messzi túl,
    A Hold kigyúl,
    Az Árnyak völgye vár ott.
    Vágtass el, el” –
    Az árny felel,
    „Eléred Eldorádót.”

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adam Mickiewicz: Jó estét!

    Jó estét! – Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
    soha, valahányszor csattan az éji zár,
    vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
    köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,

    mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
    s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
    Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
    és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.

    Akik együtt élnek, övék a „jó napot”,
    a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
    „Jó éjszakát” – köszönj boldog szerelmesekre,

    ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
    s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
    „Jó estét” – suttogjon szemünk mélyén az este.

    (Végh György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig