Kategória: Világlíra

  • Derek Walcott: Pünkösd

    [Pentecost]
    (ford. Rakovszky Zsuzsa)

    Jobb ha dzsungel lakja az agyat
    mintha gyökértelen beton,
    jobb tévelyegni a fénybogarak
    jelölte görbe után.

    Nem jelzik téli lámpák,
    hol ér a járda véget,
    a Lélekről a hó láng-
    nyelvei nem beszélnek.

    Tetőről hullt szavak
    csöndje megnő a korlát
    mentén. Amit mutat,
    irány, bár nem bizonyság.

    Mégis, legjobb az éji
    hullámverés: nyomán
    homok lassú igéi,
    s egy késő kormorán –

    szavától halrajok
    fénylő ködébe téved,
    mit rég a szent dalok
    úgy neveztek, a Lélek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilva Kaputikján: Elment…

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    De egész lényem tudja, érzi:
    nem válunk el mi sohasem.
    Életem életed kíséri,
    minden utad keresztezem.
    Ösvényed lettem és a házad,
    mindenütt én töltelek el:
    lelkemtől túlcsordulva másnak
    nem jut már benned semmi hely.

    Nézz ezer szembe: benne látod
    az én örök szemeimet.
    Nélkülem üres a világod:
    én vagyok az Egyetlenegy.
    Bárki nő szól hozzád, a hang csak
    hangomat idézi neked.
    Kerted lombjával simogatlak,
    s mint fenti, éjféli szemek,
    nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
    emlékeiddé változom:
    szobádban cigarettafüstté,
    csillagfénnyé az ablakon.

    Ezer kilométerről elérlek,
    szívem a szívedhez kötöm.
    Szellőként az ablakba csallak.
    Kicsuksz? Viharként betöröm:
    az bátran a házadba röppen,
    minden napod forgószele:
    papírjaid összekuszálom,
    s tán az életed is vele…

    Ne merj feledni sohase!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Hermann Hesse: Álmatlanság

    (Végh György fordítása)

    Az öntudatnak legvégső határán
    leselkedik már fáradtan a lélek,
    sokezer árnyszerű életet élve
    egyetlen mozdulatlan pillanatban
    s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se.
    Az artériákban a vér se nyugszik,
    vágyódik élet és halál után,
    min csak vénes-keserű nevetéssel
    gúnyolódik a lélek.
    Néma kínpad
    most az ezer idegszál élete,
    mindegyik figyel, minden rezzenésre
    van válasza s az éj minden neszét
    fájó feszültséggel kíséri.

    Zene száll a reszkető messzeségből
    ide, szent és fenkölt hangok lobognak,
    tánccá fonódva elnyelik az éjet,
    e roppant hosszú rémet, – s eleven
    víg dallamuk kioldja az időt
    a végtelenség kikötőiből.

    A fáradt lélek mélye most kidobja
    lám, színesen, anyáskodón becézve
    az elmúlt nap zsibongó képeit;
    boldogan dúskál az emlékezés
    sok fényes és csodás kacat között.
    Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja!
    virágok, színek, ragyogó szemek
    üdvözölnek most mélyen meghajolva
    a táguló, alaktalan homályban.
    Ahogy az izzó nyári éjszakában
    a tikkadt füvet megeszi a harmat –
    az emlékezés is varázskezével
    a halk húrokra csap s százféle vágy
    villan át tükrödön: álom s valóság.

    Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
    páratlan Istennőm s vigasztalóm!
    Csendben s figyelve nézem, elbűvölten,
    hogy rémlenek fel régvolt drága órák,
    miket az idő sem rombolhatott szét, –
    tolván a mozdulatlan perceket.
    Közben titkon benéz az éj szobámba,
    s valahol vár az arany álom is már,
    közelgő partjáról felémhajítva
    mentőkötelét, hogy megszabadítson…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Exegi monumentumok

    (Dsida Jenő fordítása)

    Emléket állítottam szürke üszkén
    az életnek, mely lassan elkopott:
    egekbe szökken s felülmúlja büszkén
    a híres Sándor-oszlopot.

    Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
    hárfaként zengő lélek leszek én,
    dicsfény övezi arcom, valameddig
    egy költő él a földtekén.

    Orosz földön majd legendák keringnek
    nevem felől, amikor eltűnök,
    megértenek a lengyelek s a finnek
    s a pusztán élő kalmükök.

    Rólam beszélvén, milliók zokognak,
    mert gyermekem a bús, férges paraszt,
    mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
    s hallottam minden jajt, panaszt.

    Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
    Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
    s dobd vissza, mit a senkik szolga
    mancsakínál: a babérkoszorú.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Dimitrisz Andoniu: A rossz kereskedők

    (Fodor András fordítása)

    Uram, egyszerű emberek vagyunk,
    szövettel kereskedünk
    (saját lelkünk volt a szövet,
    mely senkinek se kellett),
    Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba,
    szabályszerű volt rőf és arasz,
    sose adtunk féláron maradékot,
    s lám, ez lett a bűnünk.
    Nem volt egyéb, csak minőségi árunk.
    Egy szűk sarok szolgálta napi létünk.
    A mi földünkön kis helyen elfér az érték.
    Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy
    mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk.
    Rossz kereskedők voltunk, Uram.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Nem szeretem

    (Veress Miklós fordítása)

    Nem szeretem, ha fatális a végzet,
    az élettől nincs életundorom.
    Nem szeretem olyan szakát az évnek,
    amely nem visszhangozza víg dalom.

    Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
    s a bigott rajongásban sem hiszek.
    Nem szeretem azt, hogyha mások
    piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

    Nem szeretem, ha előtte időnek
    félbeszakítják a beszélgetést.
    Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
    vagy bőrünket perzseli lövés.

    Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
    a kétkedés fullánkja biztosabb,
    mint az a tű, amely valótlant s valódit
    csak egybefércel néhány perc alatt.

    Nem szeretem a hájas biztonságot,
    mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
    És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
    hol elvetettük a „becsület” szavát.

    Ha szárnyakat találok összetörten,
    nincs bennem részvét, tudom biztosan.
    Nem szeretek erőszakot s erőtlent,
    csak szánom megfeszített Krisztusom.

    Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
    nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
    Nem szeretem, hogyha lelkembe
    másznak, s ha beleköpnek,
    nem is tűrhetem.

    Nem szeretek lovardát és arénát,
    hol milliót cserél sok ostoba.
    Bármi jöhet, bármit is élek még át,
    ezt megszeretni nem tudom soha.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    Érkezni bölcsen a világba,
    Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
    Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Mihail Jurjevics Lermontov: Ősz

    (Vámosi Pál fordítása)

    Most a föld lomboktól sárga,
    Őszi szél fut szerteszét,
    Már csak a fenyőfa rázza
    Haragoszöld levelét.

    Szántóvető sem hever le
    Szirt alá, ha nap vakít,
    Hogy virág közt kipihenje
    Félnap fáradalmait.

    Vadak félve kóborolnak,
    Mind jó rejtekhelyre les,
    Ködön át a sápadt holdnak
    Lágy ezüstje permetez.

    Forrás: Minden napra 1vers
    l

  • Edgar Allan Poe: ÁlOM

    Álmodtam tűnt örömökkel épp;
    De éji látomásom
    Elűzte, szívem zúzta szét
    A nappal, az éber álom.

    Álomnál satnyább ébredés!
    Mit ér a napvilág,
    Ha szemünk a jelenbe néz,
    S ködön át csak a múltba lát?

    Szent álom, ó, szent révület!
    Egy egész világ ellen
    Mint szép sugár, álmom vezetett:
    Víg kedvű, kóbor szellem.

    Mi ez a fény? Vihar éjjelen
    Rezeg, küld messzi vigaszt rád –
    Tisztító tüzű tünemény;
    Hajnálcsillag–igazság!

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Elizabeth Barrett-Browning: Hogy hogyan szeretlek?

    (How do I love thee? – részlet, magyar fordítás)

    Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
    Ameddig lelkem ér, oly messze forr
    Szerelmem, s mélybe és magasba, hol
    A Lét s a Menny határaira lel.

    Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
    Békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
    Ahogy a Jogért harcol-robotol
    A hős, akinek dicséret se kell.

    Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
    Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
    S ahogy szerettem vesztett, szomorú
    Szentjeimet – szeretlek én vidám
    Vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
    Hagyja, még jobban halálom után.

    Forrás: Versek mindenkinek