Kategória: Világlíra

  • Alfred de Musset – Victor Hugóhoz

    Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
    megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
    cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
    a rózsát és babért, paripákat s a nőket.

    El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
    sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
    Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
    s a múló benyomás valahány okra fényt vet.

    A félig élvezett, oly tűnékeny javak
    legjobbjaként a hű barát miénk marad.
    Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,

    közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
    s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
    hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.

    Fordította: Kálnoky László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – Ősz

    Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
    tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
    Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
    utolsó szép napok! olyan jól illetek.

    Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
    hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
    míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
    az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

    Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
    természet, arcodat jobban szeretem én.
    Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
    elhaló ajkain derengene felém.

    Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
    siratva elvetélt reményeim korát;
    vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
    úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

    Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
    válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
    A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
    oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

    Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
    amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
    életem italát kínálta ez a serleg,
    s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

    Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
    jövőmben a reményt életre gyújtaná;
    s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
    megértené a szívem, s visszhangot adna rá.

    Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
    úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
    Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
    ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – A kisasszony állt a parton

    A kisasszony állt a parton
    búbánattal tele,
    szívét a rózsa alkony
    látványa nyűgözte le.

    Kisasszony, ez ócska viccre
    kár igazán a könny:
    lemegy a nap emitt, de
    ott hátul visszajön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz

    Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
    szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
    tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
    s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
    Ha túlelfogult, megrontott szemek
    ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
    csalfaságuk horoggá mért vered,
    rákötni a szívem ítéletét?
    Mért tartsa szívem külön partnak azt,
    amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
    S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
    s fessen rút arcra szép becsületet?
    Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
    Ezért betege most a torzításnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm – Este

    (Vas István fordítása)

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine – A tó

    (Rónay György fordítása)

    Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
    az örök éjen át sodródva szüntelen,
    soha nem vethetünk az óceán időbe
    horgonyt egy percre sem?

    Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
    azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
    s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
    hol ő pihent tavaly.

    Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
    megtépett mellükön így porlott szét az ár,
    s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
    áldott lábainál.

    Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
    s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
    csupán a dallamos hab énekébe olvadt
    evezőcsobogás.

    S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
    s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
    a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
    így rebben föl a szó:

    „Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
    ó, ti se múljatok!
    Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
    e tündöklő napok!

    Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
    nyomorult szív remeg:
    azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
    a boldog lelkeket.

    Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
    Száll az idő velünk.
    Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
    széttépi éjjelünk.

    Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
    mámorral, míg vagyunk!
    Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
    elszáll, s mi meghalunk!”

    Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
    midőn elöntenek a mámor habjai,
    épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
    mint a gyász napjai?

    Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
    Örökre elmerült? Egészen elveszett?
    Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
    e boldog perceket?

    Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
    mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
    Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
    mit elraboltatok?

    Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
    Időtlen élet és újton-új ifjúság:
    Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
    emlékét legalább.

    Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
    szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
    fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
    függő szirtek fokán.

    A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
    a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
    s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
    fehéren imbolyog.

    Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
    s illattal ittasult balzsamos levegőd,
    és minden látomás, minden hang és lehellet
    vallja: „Szerettek ők!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning – Nem illek hozzád

    (Kardos László fordítása)

    Nem illek hozzád. Fejedelmi Szív!
    Más a te sorsod, más az én utam.
    Ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
    ámuló szemmel néznek össze hív

    angyalaink. Királynők kegye hív
    vendégül téged, gondold meg, uram,
    mesterhez illő fény vár magasan,
    s izzóbb szemek, mint az én primitív,

    könny-fényű pillám. Hagyj el, ne keresd
    e fáradt, kóbor, koldus énekest,
    akit az éj s egy ciprus árnya fed be, –

    ragyogj a lámpák lángkörébe fenn –
    fölkent homlokod s harmatos fejem
    már csak a halál kapálhatja egybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare – 116. szonett

    (Arany János fordítása)

    Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
    Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
    Mit változás valaha megváltoztat,
    A mely a hűtelenhez hűtelen.

    Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
    Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
    Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
    Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.

    A szerelem nem rabja az időnek,
    Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
    Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
    Mert az ítélet-nap sem éli túl.

    Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
    Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!

    Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása