Kategória: Világlíra

  • Paul Ambroise Valéry: Vénusz születése

    (fordította: Szabó Ferenc)

    Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
    viharon áttörve a teste felmerül,
    a tenger éppen napra hányta keserűn,
    a kínok gyémántjából lép ki nyögve.

    Feldereng mosolya, majd hószín karján,
    mit sírva néz a véres vállú napkelet,
    a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
    hosszú hajától borzong öle táján.

    Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
    tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
    beitta már csókját a szökellésnek,

    de játszi szeme ezer szálló s álnok
    szikrát vegyít be a víznevetésbe —
    a habok hűtlen táncán vészvillámok.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
    És mondjatok hálát neki,
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Jevgenyij Jevtusenko: Valami olyan csend ez itt

    Valami olyan csend ez itt,
    mély értelmét úgy őrzi titkon,
    hogy minden, miről szó esik,
    őhozzá kell, hogy igazodjon.

    Valami olyan messzeség
    van itt örömben, szenvedésben,
    hogy az életben, ami szép,
    ővele kell, hogy összeférjen.

    Valahogy olyan vagy magad,
    messzeségből, csendből szövötten,
    hogy a tegnapi rohanat
    már értelmetlen énelőttem. –

    S versem is immár halkuló,
    és olyan messziről világol,
    mint ott az ormokon a hó
    e bűvös vagon ablakából.

    A sürgés-forgás csábított.
    Csend s messzeség híjával éltem.
    Úgy tűnt: időben ott vagyok
    mindenütt, pedig egyre késtem.

    Vágytam száguldó életet, –
    s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
    De igaz sikert hol lelek,
    sikert, mit nem olcsón szereztem?!

    Csend, messzeség és te magad,
    bocsáss meg: mindent újra kezdek.
    Felégetem a hidakat,
    mik zajba-bajba visszavisznek.

    Rohanás félre nem vezet.
    Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
    erős leszek és nagy leszek. –
    Más nem méltó az életemhez.

    Fordította: Tellér Gyula

    Forrás:

  • Théophile Gautier: Titkos muzeum

    fordította Babits Mihály

    Amikor meztelen faragták
    istennők báját régi kor
    szobrászai, Vénus galambját
    megfosztották tollaitól.

    Vésőjük lenyesé a drága
    pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
    és fészkében a kis madárka
    diderge vedlett-csupaszon.

    Óh nagy pogányok, megbocsátok,
    kik a szerelmet isteni
    rejtelmétől megrabolátok,
    hogy konturt adjatok neki:

    de a mi festőink, levágván
    a gyepet, mellyen Eros ül,
    vásznon utánozzák a márvány
    izlését izléstelenül.

    Pedig soha oly teljesen még
    csupasz az éji mécs előtt
    nem volt keresztény meztelenség,
    mint rég a szép athéni nők.

    Az alvó szőke takarója
    mit rejt? Emeld föl, és feléd
    arany gyapjú kacsint alóla,
    mint Burgundi Fülöpre rég.

    S hová, mikor kezét letartja,
    s drága barna újja nyul,
    ott van a haj, kúszán kihajtva,
    göndör, simithatatlanul.

    Áttetsző, hév szinek királya,
    azért szeretem, Tizián,
    képeden amikor kitárja
    báját a nimfa s kurtizán,

    mivel matt rózsaszínü bőrén,
    mit bibor függönyárny ölel,
    ecseted ha mutatja pőrén,
    egy színfoltot se titkol el.

    Egy selyempamacs ámbraszíne
    bársonyozza a hón alatt
    a kar tövétől mellig íme
    lehajló finom vonalat.

    S az ivor újjak drága hossza
    alatt sarjadni láthatod,
    amellyel Cypris kárpitozza
    dombját naivan, a mohot.

    Dús combjait széttárva Nápoly
    muzeumában Danaé
    láttatja, hogy az aranyzápor
    hogy hull a selymes szőr közé.

    S Flórencben szabadon füröszti,
    világ dacára, ama szép
    Aphrodité, a lába közti
    bozótban drága csöpp kezét.

    De, mester! az a test se volna
    méltatlan rád, akit az én
    gondolám lágyan ringatott ma
    Velence sima zöld vizén.

    S hogy el ne vesszen drága képe,
    engedd meg nékem, nagy öreg,
    hogy palettával lant helyébe
    ma tanitómmá tegyelek!

    Óh mint szeretem látni, lesni,
    hogy szép testén a drága folt
    hogy ölt aranyszint, ha az esti
    rőt fényben minden egybefolyt;

    mintha az alkov szent zugában
    alvó Ámor hajas fejét
    látnám beárnyékozni lágyan
    szép anyja titkos mély ölét.

    A szerelem rejtek gyümölcse
    pihen ott selymes otthonán,
    mint egy megérett ritka körte
    sejtelmes édenkert mohán.

    Óh drága körte, arany alma,
    arany gyapjú, göndör arany,
    melyért Herakles kóborolna
    s hajózna Jázon untalan!

    Gyürüző gyapjas takaródra,
    mit annyi művész lekaszál,
    hulljon ma versem tiszta csókja,
    te édes asszonyi szakáll!

    Az álszent kort, barbár tilalmat,
    s annyi hálátlan hallgatást,
    mindezt, Vénus szent halma, rajtad
    e vers ma megboszúlja, lásd!


  • Pierre-Jean de Béranger: A szegény varróleány

    fordította Babits Mihály

    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.
    »Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« –
    mondta sokszor – »mily kincset rejt az újjad!
    Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
    a munka megjutalmaz s boldogít.«
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
    s december vacog fűtetlen szobámba,
    és az újjaimat melengetem:
    nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Sok szép úrfi ajándékozna nékem
    gyereket – ki később elveszne éhen!
    Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
    így spórolom meg az éhenhalást.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    S rágondolok közben a péklegényre.
    Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
    Jobban megy, szinte izzik a dolog,
    ha szőrös, nagy testére gondolok.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Vagy eszembe jut múltkor az a halvány
    fiú, ki itt jött el az ablak alján:
    nem látott engem, nem gondolkozott,
    falhoz se fordult, kigombolkozott.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
    ha magát nem csiklandaná meg olykor,
    nehogy a világ őt nevesse ki –
    csak a csuklója fárad el neki!
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

  • Heinrich Heine: Énekek éneke

    fordította Babits Mihály

    Az asszony teste költemény,
    mit különös ihletésben
    írt be a természet csodás
    emlékkönyvébe az Isten.

    Igen! az ihlet szállta meg
    s ringatta teremtő lázba,
    s a merev, lázadó anyagot
    művészileg leigázta.

    Valóban, énekek-éneke
    az édes asszonyi forma,
    és mintha minden karcsú tag új
    csodás-szavú versszaka volna.

    Óh milyen isteni eszme ez,
    a fehér nyak – hattyú-ringás!
    hol a fürtös főgondolat,
    a büszke fejecske, hintáz.

    Két bimbó epigrammái élt
    varázsol a mell csúcsára
    s mily édes köztük a szigorú
    sormetszet harmóniája!

    De leginkább plasztikus hatást
    a csípők stílusa ér el,
    s a közbevetett helyecske se rossz
    a fügefalevéllel.

    S nemcsak elvont poéma ez:
    húsa-vére van a dalnak,
    keze-lába van; csókol, nevet,
    s csengőn rímenek az ajkak.

    Valódi költészet lehel itt!
    Báj minden fordulatban!
    S a dalnak s nőnek homlokán
    a tökélynek bélyege rajt van.

    Dicsérlek téged, óh uram,
    s előtted a porba hajlok:
    mi mind csak kontárok vagyunk
    melletted, mennyei dalnok!

    Dalodnak szépségeibe
    hadd merülök áhítattal:
    tanulmányozni nem szűnök azt
    sem éjszaka, se nappal.

    Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
    az időt is szánva mástól,
    s lábszáram egyre vékonyodik
    a sok-sok tanulástól.

  • Christian Günther: Nászdal

    fordította Babits Mihály

    Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
    forrón lihegő sötét öled,
    míg büszke combjaid felett
    az irigy vén hold is kibékül!

    Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
    s ezer csillagszemét reánk
    fordítja a nagy éj vidáman…
    – Add csókod innom, s én a kéjek
    mustjával áldozok tenéked
    a szűziesség templomában.

  • Henri Cantel: Egy fiatal leányhoz

    fordította Babits Mihály

    Az ágyban aludtam, hol máskor holdas éjben
    te szoktad, szűzi lány, lezárni kék szemed:
    s mely testedhez tapadt, az ittas gyolcsfehérben
    izzó parázs gyanánt csavartam testemet.

    Haraptam vánkosod… ajkad nyomát reméltem
    harapni… óh kiért nem szánnám vesztemet!
    S szemérmesen dugott térded ízét a térdem
    a hűvös paplanon égve érezte meg.

    És jött az álom, és – mit hallva is húzódnál –
    megjelentél nekem, óh fehér Éva-lány,
    (kit egy szó elpirít, egy csók megöl talán…)
    De álmom több vala a szóknál és a csóknál…

    Vad kéjben, tiszta szűz, így lettél az enyém,
    míg szűzi ágyadon magam feküdtem én!

  • G. A. Bürger: Szerelmes ifjú estfantáziája

    fordította Babits Mihály

    Puha párnáin elterülve,
    szívét bú és gond nem lepi,
    a mézbortól elszenderülve,
    mit álomisten nyújt neki,
    – zsongó dallal ringatta enyhe
    nyugalomba a csalogány –:
    alszik szívem szelíd szerelme,
    Adonide, a drága lány.

    Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
    röpülj ágyához, érd el őt;
    mint fája derekát a repkény,
    fond át az alvó égi nőt!
    Merülj a túlédes gyönyörbe,
    ízleld s részegülj italán,
    mit nappal megtilt és örökre
    – óh jaj, örökre! – tilt talán.

    Ah, hallom, gyöngéden lehellő
    sóhaj kél ajkai közül,
    mint tavaszi fák közt a szellő
    friss lombon át zenét ha szűr;
    ah, már piheg hókeble, látom!
    és kéjesen nyög fel a mell:
    méh döngicsél? szél zeng a nádon?
    hűs szél, mely játszva lebben el?

    Végigomolva – óh be pajzán
    fényt hint reá a holdvilág!
    Mosolygva nyílik szende arcán
    az egészség, piros virág.
    Két karja széttárul alattam,
    mintha forrón ölelne át
    engem, kinek haj! gondolatban
    s álomban adja csak magát.

    Térj vissza most a kéjes ágyról,
    lelkem! elég volt, óh elég!
    Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
    megöl, és szárnyad máris ég.
    Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
    Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
    Csapj át fölöttem, égi hullám!
    óh égek, égek! olts el, olts!