fordította Babits Mihály
Amikor meztelen faragták
istennők báját régi kor
szobrászai, Vénus galambját
megfosztották tollaitól.
Vésőjük lenyesé a drága
pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
és fészkében a kis madárka
diderge vedlett-csupaszon.
Óh nagy pogányok, megbocsátok,
kik a szerelmet isteni
rejtelmétől megrabolátok,
hogy konturt adjatok neki:
de a mi festőink, levágván
a gyepet, mellyen Eros ül,
vásznon utánozzák a márvány
izlését izléstelenül.
Pedig soha oly teljesen még
csupasz az éji mécs előtt
nem volt keresztény meztelenség,
mint rég a szép athéni nők.
Az alvó szőke takarója
mit rejt? Emeld föl, és feléd
arany gyapjú kacsint alóla,
mint Burgundi Fülöpre rég.
S hová, mikor kezét letartja,
s drága barna újja nyul,
ott van a haj, kúszán kihajtva,
göndör, simithatatlanul.
Áttetsző, hév szinek királya,
azért szeretem, Tizián,
képeden amikor kitárja
báját a nimfa s kurtizán,
mivel matt rózsaszínü bőrén,
mit bibor függönyárny ölel,
ecseted ha mutatja pőrén,
egy színfoltot se titkol el.
Egy selyempamacs ámbraszíne
bársonyozza a hón alatt
a kar tövétől mellig íme
lehajló finom vonalat.
S az ivor újjak drága hossza
alatt sarjadni láthatod,
amellyel Cypris kárpitozza
dombját naivan, a mohot.
Dús combjait széttárva Nápoly
muzeumában Danaé
láttatja, hogy az aranyzápor
hogy hull a selymes szőr közé.
S Flórencben szabadon füröszti,
világ dacára, ama szép
Aphrodité, a lába közti
bozótban drága csöpp kezét.
De, mester! az a test se volna
méltatlan rád, akit az én
gondolám lágyan ringatott ma
Velence sima zöld vizén.
S hogy el ne vesszen drága képe,
engedd meg nékem, nagy öreg,
hogy palettával lant helyébe
ma tanitómmá tegyelek!
Óh mint szeretem látni, lesni,
hogy szép testén a drága folt
hogy ölt aranyszint, ha az esti
rőt fényben minden egybefolyt;
mintha az alkov szent zugában
alvó Ámor hajas fejét
látnám beárnyékozni lágyan
szép anyja titkos mély ölét.
A szerelem rejtek gyümölcse
pihen ott selymes otthonán,
mint egy megérett ritka körte
sejtelmes édenkert mohán.
Óh drága körte, arany alma,
arany gyapjú, göndör arany,
melyért Herakles kóborolna
s hajózna Jázon untalan!
Gyürüző gyapjas takaródra,
mit annyi művész lekaszál,
hulljon ma versem tiszta csókja,
te édes asszonyi szakáll!
Az álszent kort, barbár tilalmat,
s annyi hálátlan hallgatást,
mindezt, Vénus szent halma, rajtad
e vers ma megboszúlja, lásd!
