Kategória: Világlíra

fordította Babits Mihály

Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.

Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”

Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.

Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
amint Menelaos ágya közül kiszökött.
S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
a csupasz istennőt meztelenül ölelé.

Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
rózsákat karodon mély harapás sebe fest.

Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
de te itasd szemem a buja látás drága borával,
míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.

Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
csókosan élvezik át isteni életüket.

Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,

és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
száraz medrében hagyva halott halait,
mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!

Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
koldus is isten lesz isteni karjaiban!

S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
Ádria nem verné harcosaink tetemeit,

s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
nem sértette vidám örömeim pohara.

Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
sárgúló levelek úsznak a váza vizén!

Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
döngve becsapja talán érckapuját a halál.