fordította Babits Mihály
Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.
„Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.
fordította Babits Mihály
Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.
„Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.
fordította Babits Mihály
Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.
Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”
Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.
Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
amint Menelaos ágya közül kiszökött.
S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
a csupasz istennőt meztelenül ölelé.
Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
rózsákat karodon mély harapás sebe fest.
Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
de te itasd szemem a buja látás drága borával,
míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.
Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
csókosan élvezik át isteni életüket.
Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,
és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
száraz medrében hagyva halott halait,
mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!
Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
koldus is isten lesz isteni karjaiban!
S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
Ádria nem verné harcosaink tetemeit,
s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
nem sértette vidám örömeim pohara.
Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
sárgúló levelek úsznak a váza vizén!
Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
döngve becsapja talán érckapuját a halál.
fordította Babits Mihály
Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,
vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
a remegő lánykát merni tanítja az árny.
Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
így a híres Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
mily dagadón idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit!… Lankadtan pihenünk már…
Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!
fordította Babits Mihály
Lidia, szép leány, ki százszor
szebb vagy, mint a liliom üde hamva,
mint a fehér és a pirosan égő
rózsa és a csiszolt elefántcsont!
Ontsd le, szép lány, ontsd le hajad selyem
patakját, mely mint szőke arany ragyog;
tárd ki, szép lány, tárd ki nyakad havát,
hókarod és vakítva-büszke vállad!
Nyisd ki, szép lány, nyisd föl azur-szemed,
melyet csókolnak puha, könnyü pillák,
tárd ki, szép lány, tárd ki elém ma rózsa-
kebled tíruszi biborát!
Nyujtsd az ajkad, az eleven korált,
hogy galambcsókod kegyesen betöltse,
hogy betöltse, megölje balga lelkem;
szívemig üt gyönyörű ajakad parázsa.
Mért szivod ki véremet? – Irgalom!
Född be kebled, rejtsd el az égi, kettős
dombot, amelyet a tej alighogy duzzaszt!
Tárt öledből illatosan fahéj és
méz és dús gyönyörök csapata árad,
född be kebled, mely ragyogó havával
elvakítva szemem halálra sebzi!
Irgalom! – Nem látod, alélva küzdök?
Félig, drága! megölt máris a Szerelem!
fordította Babits Mihály
Kérded, hány ölelésed kéne nékem
ahhoz, Lesbia, hogy szívem beteljék?
Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
pálmás Líbia messzi sivatagján,
hol bús nap tüzesíti ős királyok
sírját, s templomok ódon kőpárkányát,
kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:
annyi kéne szegény Catullus őrült
szívének ölelésed, hogy beteljék;
annyi, hogy se kíváncsi ész ne tudja
számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.
fordította Szabó Lőrinc
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást;
hadd zsörtöljenek a mogorva vének:
nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!
A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
bennünket, ha kihunytunk, semmi többé
föl nem ver soha örök éjszakánkból.
Csókot ezret előbb, utána százat,
s ezret másikat adj, és újra százat,
ezret újra utána, s újra százat,
s ezrek ezre ha csattant már a szánkon,
belezavarodunk a számolásba,
s jobb, ha nem sejti az irigy gonosz, hogy
ennyi csók is létezik a világon.