Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
