https://verskucko.com

Címke: anyaság

  • Szendrey Júlia: Bölcső mellett

    Mondják: iszonytató vihar dúl,
    Mennydörgés, villám odakinn,
    Hogy a felhők, mint sötét árnyak,
    Nyargalnak a szél szárnyain…
    Csöndes szobám egyik zugában
    Én egy kis bölcsőt ringatok,
    Szívem májusnak verőfénye,
    Viharról én mit sem tudok!

    Mondják: két ellenséges tábor
    Egymással véres harcra kelt,
    S nem hallani mást a világon,
    Mint csatazajt, fegyverzörejt…
    Csöndes szobám egyik zugában
    Én egy kis bölcsőt ringatok,
    Szívem a béke olajága,
    Csatákról én mit sem tudok!

    Mondják: gyűlölség és gonoszság
    S bűnök tanyája ez a föld,
    Hogy szerelem, barátság álarc,
    Mit az önzés magára ölt…
    Csöndes szobám egyik zugában
    Én egy kis bölcsőt ringatok,
    Szívem a szeretet oltára,
    Gyűlölségről mit sem tudok!

    Szentély e hely, sarut leoldva
    Lépek csak által küszöbén,
    S e bölcső mellett, mint oltárnál,
    Szent áhítattal állok én:
    Feledve minden e világon,
    Míg e kis bölcsőt ringatom,
    Míg égi dalként gyermekemnek
    Halk pihegését hallgatom.

    1860

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Szendrey Júlia: Öregségem

    Alig várom öregségem!
    Könnyű nekem várni;
    Ha elmondom, hogy mi okból,
    Ki tudná csodálni?

    Ez az én kis szőke fiam
    Fog engem ápolni,
    S öregségem napjaiban
    Rólam gondoskodni.

    „Ne félj, anyám – így szól hozzám –,
    Hogyha megöregszel,
    Úgy viselem majd gondodat,
    Tudom, megelégszel.

    Ott a meleg kályha mellett
    Puha, lágy karszék áll,
    Ott üldögélsz, s én zsámolyon
    Mindig lábaidnál.

    Nem is kell, hogy magad fáraszd
    Beszéddel, intéssel,
    Megtanulom arcvonásid
    Olvasni szívemmel.

    Az lesz nekem az örömem,
    Ha téged szolgállak,
    S megelőzvén vágyaidat,
    Mosolyogni látlak.

    Kis asztalka lesz melletted,
    Megrakva mindennel,
    Amit szeretsz; cukrocskákkal,
    Virággal, könyvekkel.

    S ha kisüt a tavaszi nap
    Éltető sugára,
    Karon fogva kivezetlek
    Üdítő sétára.

    Vagy ha járni nem lesz kedved,
    Szép kocsit hozatok,
    Abba okos, szóra hajtó
    Lovakat fogatok.

    Kedves öreg tagjaidat
    Takarom köpenybe,
    S nehogy meghűtsd, lábaidat
    Jó meleg cipőkbe.

    Csak úgy szép lassú lépésben
    A lovakat hajtom,
    Hogy a kocsi dörögése
    Világért se rázzon.

    S hazaérve, szép csendesen
    Karomba ölellek,
    S hogy kipihenhessed magad,
    Ágyadba fektetlek.

    S ott térdelve ágyad mellett
    Csókolgatom kezed,
    És őrködve álmod felett,
    Várom ébredésed!”

    Őszüljetek, hajszálaim,
    Őszüljetek hamar,
    Testem, lelkem öregedni,
    Öregedni akar.

    Mennyország lesz öregségem
    Fiam hajlékában,
    Édes szunnyadás halálom
    Ölelő karjában.

    1860

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: A karácsony férfi-ünnep

    Bethlehem, a te hajnalod
    Férfi-hajnal volt. S férfi-bánat,
    Hogy fia fogant Máriának.
    Mienk az arany, myrrha, tömjén
    S a nagy, fájó gondolatok.

    Mienk az élet s kötelez:
    Kisded-sírás velünk veszekszik,
    A nagy Titok fejünkre fekszik.
    Óh, testvérek, miénk az élet,
    Bennünket biztat és sebez.

    Óh, élni bús és élni szép:
    Áldott az, aki befogadja.
    Ma, akinek van édesanyja,
    Hím testvérem, borulj elébe
    S csókold meg sírva a kezét.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Várnai Zseni: Csodálatos

    Miért keresnék távoli csodákat?
    hiszen, hogy élek, maga is csoda!
    Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
    csodálni ezt meg nem szűnök soha.

    Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
    csoda, hogy érzek és gondolkodom,
    képzeletemben képek szárnyasodnak
    s betűhálómmal őket elfogom.

    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
    Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
    Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
    e furcsa szellem titkos búhelye?

    Csodálhatnám a napot és a holdat
    s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
    de mért szállnék a messzi csillagokra,
    hiszen csoda az én kis életem.

    És új életek szakadtak belőlem,
    oly egyszerű és mégis oly csodás,
    ahogy a rügyből a levél kipattan,
    mégis mi hát egy új fogantatás?

    Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
    mi a remegés, mi a félelem?
    S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
    egy idegen, egy másik életen.

    A gyerekem az életemnek mása,
    ő én vagyok, de mégis Ő maga.
    Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
    mikor kibuggyant legelső szava,

    s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
    lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
    s mikor benne is képek szárnyasodtak,
    akkor éreztem, hogy már elhagyott.

    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
    s ahány ember, megannyi képzelet.
    Mindenki lát, csupán röptén elfogni
    kevesen tudják ám a képeket,

    művésznek mondják az ilyen varázslót,
    aki szavakba, színbe, kőbe vés,
    de honnan ez, én is miként csinálom?
    Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
    Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
    Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
    gyökeret ver s kövek közt megfogan.

    A szél a gyönge magvat elsodorja,
    de erős az élet és megtapad…
    Csodálatos az élet és hogy élek
    s hogy én is adtam életmagvakat!

    élet, anyaság, alkotás

  • Márai Sándor: Köszönet a nőknek

    Köszönet neked, aki megszültél.
    És neked, aki a feleségem voltál.
    És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt,
    gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben,
    vigasztaltál, mikor magányos voltam,
    elringattál, mikor a haláltól féltem.

    Köszönet neked, mert szőke voltál.
    És neked, mert fehér voltál.
    És neked, mert a kezed szép volt.
    És neked, mert ostoba és jó voltál.
    És neked, mert okos és jókedvű voltál.
    És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál.

    És neked, mert betakartad hajaddal arcomat,
    mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől,
    s neked, mert tested meleget adott testemnek,
    mikor fáztam az élet magányában.

    És neked, mert gyermeket szültél nekem.
    És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem.
    És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam.
    És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott.
    És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok.
    És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.

    Köszönet a nőknek, köszönet.

    Forrás: meglepetesvers.hu

    👉

  • Keresztury Dezső: A kedves karjaiban

    Fölém hajolsz; a csókod szívemig
    Sajog s te vígan játszol e céltalan
    Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
    Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
    S a néked idegen gond keserű
    Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
    Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
    Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
    Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
    «Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
    Követsz mint tompa éhség; szívemet
    Szorítja bánatod és visszatérek.

    Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
    Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
    Parancsra ver szíved, véred mohó
    Játéka elcsitul, a tűzhelyen
    Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
    S a jeges csillag alatt kint ne érje
    A férfit a karácsony.»

    Elborulva
    Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
    Csillag igéz, az méri birtokom
    Határát s megyek, bár tudom, halálos
    Gonddal szednél fel, hogyha az úton
    Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
    Olyan vagy nékem s mint az üldözött
    Szarvas futok szép, híves patakodra.

    S elpihenek, a forrás és a hűs
    Árnyék párába fürdet, rámhajol
    A lomb s a földnek ősi, dús erői
    Vérembe átkeringenek. Ki vagy
    Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
    Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
    A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
    Szemem elé a régi, titkos éj
    S mért álmodom oly éber-nyugtalan
    Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
    Arcom estharmat fürdeti, de álmom
    Őrzi és vár az országjelző csillag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Acélkerék is megkopik,
    Hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    Nem fogja be a rozsda sem,
    Csiszolja minden mozdulat,
    S forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nem adnak ingyen semmit ám,
    Voltak keserves napjaim,
    És rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    Bizony egyet-mást tenni kell,
    Legalább így az életem
    Nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra, és
    Egyszerre oly üde vagyok,
    Hogy a szemem harmatgyöngyös,
    Hajnali rét gyanánt ragyog,
    S leánykám, mint a Március,
    Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    Őt nézem és bimbókorom,
    Újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    Hiszen az idő úgysem áll,
    Csak aki meddőségekben élt,
    Azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    Csömörnél mása nem marad,
    Koldus, ki mit sem áldozott,
    S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nehéz a toll is néhanap,
    De a lehalkult szívverés
    Fiam szívén erőre kap,
    Szépségem múlik – nem sírok,
    Leánykám arcán tündököl,
    Szinte sok is, e két gyerek,
    Mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    Bár néhanap békétlenül
    Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
    Hogy ürmöm mézzé édesül…
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    Hiszen mindennek ára van…
    Ezerszer újra kezdeném
    Alázatosan, boldogan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: Véget nem érő monológ az emberi vágyakozásról

    Vágyakozom az adakozásra, a jóságra és az örökkévalóságra –
    a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
    az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
    Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
    a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
    Vágyakozom a virágágyak virító színére,
    az esőre, melyet a szél loccsant rám,
    a micisapkás zsokéra, ki elmondja hogyan él,
    hogy mindig elkölti, amije van.
    Vágyakozom a vágtató „Hold-Szekérre”,
    a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
    az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
    melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
    A körbe keringő, sugaras nappalokra,
    melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
    a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
    mikor az ember csendes és engedelmes.
    Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
    a mérges, hegyi fák társaságára,
    a babrálgató, a meleg-hasú szél közelségére,
    a vigasztaló és a haragos szélre!
    Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
    ahol pókok tanyáznak,
    a táltos ló emberre tekintő szemére!
    Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
    Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benedek Elek: Karácsonyéji álom

    Jó reggelt, jó reggelt édes jó anyám!
    Angyalarcoddal hajolj le reám,
    hadd öleljelek, hadd csókoljalak,
    kicsi karommal átkaroljalak!

    Tudod, ma éjjel hol, merre jártam?
    Hiszed, nem hiszed: a mennyországban.
    Láttam ott angyalt, százat, ezret,
    talán még több is volt ott, úgy lehet.

    Ha láttad volna! Készültek éppen,
    hogy összeszedjék mind, mi az égben
    játék vala. S hej, mennyi volt!
    Az égbolt
    szinte leszakadt alatta,
    s az angyalok egy pillanatra
    e sok játékot összeszedték,
    hátukra vették,
    aztán — huss! Lebbent a szárnyuk,
    szálltak a földre, én utánuk,
    aztán-aztán felébredék…
    Úgy-e, szép álom? Óh, de szép!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Karinthy Frigyes: Derengés

    Vak voltam – látom a szemed
    Süket voltam – hallom a hangod
    Néma voltam – gügyögni kezdek,
    Légy csendben, hallod?

    Hallod? Torkomba zümmög
    Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
    De messze, messze, de régi, de mély –
    Hogy sír! Mi az?

    Asszonyt igéző férfi búg,
    Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
    Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
    Rossz voltam. Verj meg.

    Forrás: magyar-versek.hu