Címke: anyaság

  • Várnai Zseni: Mama

    Halott anyámról álmodtam az éjjel,
    mióta meghalt, sokszor visszatér,
    meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
    bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

    Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
    és mégis úgy jön, mintha élne még,
    s azt is tudom, hogy ébredésem percén
    elhalványítja őt a messzeség.

    Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
    mintha nem volna többé már szava,
    s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
    – bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

    Sokat vétettem ellened, míg éltél,
    nehéz adósság nyomja lelkemet,
    nem tudtalak oly végtelen szeretni,
    mint te szerettél, Mama, engemet.

    Egész szívem szülötteimnek adtam,
    amint te tetted, ó, szegény Mama,
    s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
    amit néked vétettem valaha.

    Te értem, én meg őérettük éltem,
    ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
    én is előre megbocsátom nékik,
    amit majd ők vétkeznek ellenem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

    Amikor még piciny voltál,
    olyan nagyon enyém voltál,
    engem ettél, engem ittál,
    rám nevettél, nekem ríttál.

    Mikor később nagyobb lettél,
    mindig messzebb, messzebb mentél,
    először csak a kiskertbe,
    aztán a nagy-idegenbe.

    Ha itt vagy is, csak elnézel,
    akkor is nem engem érzel,
    nem anyádat, nem apádat,
    valami más csillagtájat.

    Úgy megnőttél szinte félek,
    már a válladig sem érek,
    alig-alig hihetem már,
    hogy ölbéli babám voltál.

    Én voltam-e óriási,
    vagy Te lehettél parányi?
    Sosem voltál nehéz nékem,
    nem éreztem gyöngeségem.

    Melletted most kicsiny lettem,
    ágaskodik hát a lelkem,
    nőni akar, hogy elérjen,
    homlokodig, hogy felérjen.

    Húzol engem Te fölfelé,
    mint a napfény maga felé
    fát, virágot, lombos ágat –
    fölemeled az anyádat.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!


  • Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

    Tündöklésem szép idején
    nem néztem a tükörbe én,
    két kisgyerek szemefénye
    volt az arcom tükörképe
    s szólt a szívem: — Édes lányom,
    ki a legszebb a világon?
    — Te vagy a legszebb, anyám,
    hidd el nékem igazán!

    — Édes fiam mondd meg nékem:
    ki a legszebb e vidéken?
    — Édesanyám, Kedvesem,
    nincs nálad szebb, senki sem! —

    Csillagtükrön néztem arcom,
    mint egy tündérkirályasszony,
    aki hol volt… hol nem volt…
    de ez nagyon régen volt.

    Fiam elment messzeségbe,
    nem nézhetek a szemébe
    s másnak mondja: — Kedvesem,
    nincs nálad szebb senki sem! …

    Kislányomból kisasszonyka,
    csillagszeme rám ragyogja
    mint egy fényes tükörkép:
    — Szebb a jóság, mint a szép!

    Tó tükréhez megyek s kérdem:
    ki a legszebb a vidéken?…
    Tó tükrét a szél kavarja,
    arcom girbegurba rajta …
    — Hamis a tó! — Futok messze,
    csorba tükör a kezembe,
    csorba tükör felel nékem:
    — Nem az vagy már, aki régen!

    Kedves, öreg Szülőanyám,
    Te mondjad meg, de igazán,
    elhervadtam, csúnya vagyok?
    Édesanyám szeme ragyog:
    — Hidd el nékem édes lányom,
    te vagy legszebb a világon…

    S ahogy szólott, könnye fénylett,
    arcom benne tündérszép lett.


  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.

  • Petőfi Sándor: Anyám, anyám…

    Anyám, anyám, oh
    Legjobb s legboldogtalanabb anya!
    Nincs hát reményed,
    Mit a fösvény való beváltana?

    Kiküldözéd, mint
    Galambját Nóé, a reményeket;
    De teljesülés
    Zöld ágával meg egy sem érkezett.

    Végső reményed:
    Ha majd halálod meg fog hűteni,
    Fölmelegítnek
    Még egyszer gyermeked hő könnyei.

    Szegény anyám te!
    Ez a vigasztalás sem jut neked;
    Elsírta könnyeit
    Szerelmesének sírján gyermeked.